Forrás: https://anzdoc.com/europai-kzgazdaszok-egy-alternativ-gazdasagpolitikaert-europ.html
FORMÁZANDÓ!
Európai Közgazdászok egy Alternatív Gazdaságpolitikáért Európában EuroMemorandum Csoport
Lisszabonon túl Gazdasági és szociálpolitikai irányzatok, és alkotmányos sarokkövek az európai szociális modellhez EuroMemorandum 2004
2004 november
Ezt a Memorandumot a „Európai Közgazdászok egy Alternatív Gazdaságpolitikáért” (Euro Memorandum csoport) tizedik munka-összejövetelének megbeszélései alapján fogalmaztuk meg 2004. szeptember 26-28-án Brüsszelben. Kapcsolat John Grahl, Metropolitan University of London, J.Grahl@londonmet.ac.uk Miren Etxezarreta , Universitat Autonoma de Barcelona, Miren.Etxezarreta@uab.es Jörg Huffschmid , University of Bremen, Huffschmid@ewig.uni-bremen.de Jacques Mazier, Université des Paris Nord, mazier@seg.univ-paris13.fr
Összefoglalás[]
1. Az Európai Unió rövid gazdasági magához térése elmúlt. Az mindig is gyenge volt és soha nem törte meg az alig- növekedés hosszan tartó helyben-járását, a nagymértékű munkanélküliséget és a növekvő egyenlőtlenséget. Az elégtelen belső kereslet az európai gazdaságot folyamatosan roppant törékennyé teszi. A bővítés, ami ugyan üdvözlendõ, mint történelmi hozzájárulás Európa békéjéhez, de növelte a régiók közti egyensúlytalanságot. Mind a makacs munkanélküliség, mind a növekvő egyenlőtlenségek jelentékeny politikai intézkedéseket követelnek. Az EU azonban nagyon messze van az ilyen intézkedések megtételétől.
2. A lisszaboni stratégia, amely 2000 márciusában azzal a célkitűzéssel indult útjára, hogy az EU-t „a világ legversenyképesebb régiójává” teszi 2010-re, nyilvánvalóan kudarcba fulladt. Ennek pedig nem a tervezett intézkedések elmulasztása az oka, hanem maga a Lisszaboni Stratégia hibás politikai orientációja, nevezetesen • a szűk makroökonómiai keret, amely ellensége a növekedésnek és a foglalkoztatásnak, • a nagyon erős egyoldalúság a piacok további deregulációja és liberalizációja felé, amely – a privatizációs hullámmal együtt –, károsítja az EU gazdasági szövetét és a szociális kohéziót, • az átláthatóság hiánya, valamint a széleskörű demokratikus megvitatás és részvétel hiánya, ami tovább fokozza a népesség nagy részének idegenkedését az EU szerkezetétől és politikájától.
3. Ahhoz, hogy az EU sokkal kiegyensúlyozottabb gazdasági és szociális fejlődési pályára álljon, az alábbi intézkedéseket javasoljuk: • Széleskörű, összehangolt közösségi beruházási programot kell létrehozni az EU GDP-je egy százalékának értékében (kb. € 90 milliárd). A forrásokat az infrastruktúra és az ökológiai rekonstrukcióra, beleértve az energia szektor rekonstrukcióját, kell fordítani. A programok legnagyobb hányadát az Európai Beruházási Bank kölcsöneibõl kell finanszírozni, amelyeket nem kell a deficittel szemben elszámolni. • A monetáris politikát tovább kell enyhíteni a központi kamatláb másfél százalékra csökkentésével. • Az EU költségvetését fokozatosan és folyamatosan az EU GDP-je öt százalékának szintjére kell emelni, hogy az EU képes legyen megfelelni fokozott felelősségének. • Véget kell vetni a tagországok között folyó, roppant káros társasági adó versenynek, az EU-nak harmonizálnia kell a társasági adót EU szerte és egységesen negyven százalékos minimum szinten kell kivesse (harminc százalékot azokban az országokban, ahol az egy főre jutó jövedelem az EU átlagának 75 százaléka alatt van). • Tekintettel a magántőke alapú nyugdíjrendszerek nyilvánvaló problémáira a EU újra erőfeszítéseket kell tegyen az idősebb generációk gazdasági és szociális helyzetének javítására. Itt az szükséges, hogy erősítsük az állami „fizess, amint megy neked” rendszereket, garantált minimális nyugdíjakkal és finanszírozva ezt nemcsak a bérek és fizetések, hanem a jövedelmek minden formája után fizetendő hozzájárulásokból. • A szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem hatékonyabbá tétele érdekében az EU az emelt uniós költségvetés egy részét közvetlenül a leginkább érintett személyeknek kell juttassa. • A még több dereguláció és verseny megállítása érdekében az EU-nak vissza kell vonnia a Bizottságnak a szolgáltatások egységes piaci irányelveire vonatkozó javaslatát és ajánlania kell a tagországoknak, hogy moratóriumot rendeljenek el a közösségi 3 szolgáltatások privatizációjára mindaddig, amíg az előzőleg történt piac-liberalizálás, dereguláció és privatizáció alapos – mind gazdasági, mind szociális értelemben –, független felülvizsgálata meg nem történik és nyilvánosan nem kerül megvitatásra • A munkakörülmények további romlását elkerülendő, az EU-nak vissza kell vonnia az új, munkaidőre vonatkozó irányelvét, amely hosszabb munkaidő határokat tartalmaz, ehelyett fel kell derítenie a munkaidő csökkentés lehetőségeit.
4. Az EU-ban egy alapos gazdasági és szociálpolitikai reformnak, amelynek célja a jellemzően Európai Szociális Modell létrehozása az amerikai modell alternatívájaként, a következő lényegi elemeken kell alapulnia, ezek széleskörű politikai megvitatása kell megtörténjen: • teljes foglalkoztatás tisztes munkafeltételekkel és bérekkel/fizetésekkel, amelyek elégségesek önálló életvitelhez, • szociális jólét mint garancia, hogy senki nincs kitéve a szegénységnek és segítségnélküliségnek, • szociális egyenlőség abban az értelemben, hogy nincs diszkrimináció és nincs túláradó különbség jövedelemben, gazdagságban vagy a közösségi javakhoz és lehetőségekhez való hozzájutás tekintetében, • ökológiai fenntarthatóság, mint a természeti alapok megőrzése az egyéni és társadalmi élethez, • kiegyensúlyozott nemzetközi viszonyok és hatékony fejlesztési cél, mint a béke és politikai stabilitás hosszú távú előfeltétele.
5. Az Európai Alkotmány, amelyet október végén írtak alá és most ratifikációs eljárások tárgya, nem segíti, sõt sok tekintetben nehezíti az Európai Szociális Modell megvalósítását. Elsősorban a sokat kritizált Európai Egyezmény demokratikus deficitje nem került visszautasításra egyetlen központi jellemzője tekintetében sem. Az Európai Parlamentnek nincs törvény kezdeményezési joga, és hatáskörén kívül maradtak olyan kulcsfontosság területek, mint az adók és munkajogi kérdések. Az Alkotmány gazdasági és szociálpolitikára vonatkozó szabályai a létező Egyezmények szűk látókörű és hátráltató rendelkezései alkotmányos paranccsá válnak, amelyeket nagyon nehéz lesz megváltoztatni – még az új ismeretek és új politikai többség fényében is. Az Alkotmány III. fejezete kísérlet a nagyon ellentmondásos neoliberális koncepció védelmére, a növekvõ elméleti bírálat és politikai ellenzékkel szemben azáltal, hogy alkotmányos státust biztosít annak. E kísérlet mögötti attitûd nemcsak tudományellenes, hanem mélységesen antidemokratikus is. Kritikánk lényege, hogy az Alkotmányban a gazdasági és szociálpolitika átfogó kerete a liberalizált piacokból és versenybõl áll. Az Alkotmány szerint nincs helye a demokratikus felügyelet alatt mûködõ állami szektornak, noha egy ilyen szektor a gazdaság mûködésének és a szociális kohéziónak létérdeke. Az az abszolút elsõbbség, amit az Alkotmány a versenynek ad, ajtót nyit a még rombolóbb a lefelé versenyzésnek és a még nagyobb szociális lecsúszásnak. A makroökonómiai politika kerete az Alkotmányban annyira korlátozó, hogy megakadályozza a fenntartható gazdasági fejlõdést és a teljes foglalkoztatást. Az Alkotmány szerint az EU- nak gyakorlatilag nincs sem hatalma, sem és illetékessége hogy bõvítse a jólétet, a munkások jogait vagy a szociális kohéziót Unió szerte, míg a munkaadók jogai folyamatosan szaporodnak.
Bevezetés[]
2004 számos fontos fejleményt hozott az EU számára. Májusban az Unió tíz új taggal bõvült. Júniusban új parlamentet választottak és egy héttel késõbb az államfõk elfogadták az EU alkotmányát. Júliusban kijelölték az Európa Bizottság új elnökét. Októberben kényszerítették ezt az elnököt, hogy az Európai Parlamenttel zajlott, példa nélküli konfliktus után visszavonja az új Bizottságra vonatkozó javaslatát és lecseréljen több biztost. 2004 a gazdasági magához térés éve is, „pozitív növekedési meglepetéssel”, ahogy az egyik biztos fogalmazott. Vajon a színpad most a „nagy fordulathoz” van berendezve, amely egy hosszú alig-növekedési szakasz, nagy arányú munkanélküliség, növekvõ szociális egyenlõtlenség és fejletlen demokratikus kultúra után elõre visz egy sokkal dinamikusabb és igazságosabb fejlõdés felé? Megvalósul-e végre a 2000 márciusi „Lisszaboni Stratégia” elõirányzata, nevezetesen, hogy az EU 2010-re átalakul „a világ legversenyképesebb régiójává”, „több és jobb állásokkal” és teljes foglalkoztatottsággal? Az ez irányú remények nem kellõen megalapozottak és inkább csalódást keltõek. Ennek fõ oka egy felöl az Unió makacs demokratikus deficitje, más felöl gazdaságának folyamatosan alulteljesítõ gyengesége. Jelentõs a politikai szándék és képesség hiánya ezen alapvetõ problémák bármelyikével való szembenézésre. Az átláthatóság teljes hiánya, amely körüllengte a Bizottság elnökének meg- és kinevezését szembeötlõen bizonyítja a demokratikus deficitet. Ilyen események nagy valószínûséggel szélesítik a szakadékot az EU és polgárai között. Ezek teszik feltûnõvé a törvényesség jelenlegi krízisét, amely az európai választások történelmileg legalacsonyabb választási részvételéhe z vezetett, az Unió 25 tagországában a szavazásra jogosultak 54 százaléka választotta a szavazástól távolmaradást. Ehhez képest a javasolt Bizottság Parlament általi visszautasítása sikernek számít, elõre lépésnek, amely megkísérli az európai intézményekben a demokráciát erõsíteni. Ez a kísérlet azonban törékeny marad.
Az Alkotmány, bár tartalmaz néhány pozitív intézkedést, nem fogja továbbvinni a folyamatot egy új, konszolidált szintû demokráciáig az Unióban. A következõkben felvállaljuk az EU fejlõdésének és gazdasági helyzetének kritikus értékelését
- (1. fejezet), továbbá elemezzük a Lisszaboni Stratégia kudarcának okait
- (2). Ezután javaslatokat teszünk a politikai változtatásokra, amelyek javítják az európai teljesítményt a fenntartható fejlõdés, a teljes foglalkoztatás és a szociális jólét tekintetében.
- (3). Az ezt követõ fejezetben bemutatjuk elgondolásunkat az Európai Szociális Modell 5 lényegi elemeire vonatkozóan
- (4), az utolsó fejezetben
- (5) pedig az Európai Alkotmány kritikai elemzését adjuk ezen elemekre tekintettel.
1. Helybenjárás és növekvõ egyenlõtlenség:a gazdasági fejlõdés szükségessége.[]
Az EU gazdasági lábadozásának immár vége. Mindössze egyetlen évig tartott és gyenge maradt, „csúcsidején” is kevesebb mint 2,5 százalék volt és 2004 harmadik negyedében hirtelen visszaesett. Nem csökkentette a munkanélküliséget sem. 2004 elsõ felének vártnál nagyobb növekedése azért történt, mert nõtt a nettó export, miközben a hazai növekedési tényezõk gyengék maradtak. Ezért aztán az európai gazdaságot erõsen befolyásolja az amerikai visszaesés. A magasabb olajár és az Euró tovább erõsödése (ami csak kissé tehermentesíti a hazai olaj-számlát, viszont jelentõsen fenyegeti Európa harmadik országba irányuló exportját) olyan kockázatok, amelyek a helyzetet különösen sebezhetõvé teszik. Mindezek energikus politikai cselekvést követelnének meg az Uniótól. De semmi nem történik. A tagállamok kezdeményezéseit, mint pl. a franciákét, hogy közös akció történjen a magasabb olaj árak gazdaságot fenyegetõ hatásai ellen, az ECOFIN Tanács elutasítja, ugyanakkor még a nemzeti akciókat is kritizálja. Nem elég, hogy egy közös európai akció koncepciója fel sem merül, ellenkezõleg: többségi vélemény a közös semmittevés. Hosszabb időszakot szemlélve, a jelenlegi rövid gazdasági lábadozás nem vezette ki az EU-t a alig- növekedés, a nagyarányú munkanélküliség és a növekvõ egyenlõtlenségek jellemezte helybejárásból, ami az EU-15-ök fejlõdésének jellemzõje volt az elmúlt 25 évben. A növekedés nem volt elegendõen nagy ahhoz, hogy meginduljon a termelékenység növekedése és munkához jussanak a munkaerõ-piacra újonnan belépõk. Ezért a munkanélküliség nõtt és nagy arányú maradt még a lábadozás idején is. Mindez kényszer helyzetbe hozta a dolgozókat és az eredmény az lett, hogy a bérek aránya a nemzeti jövedelemben a 73,4 % 1962-es történelmi csúcsról a 68,0 % 2004-es történelmi mélypontra esett vissza. (European Economy 4/2003 and 6/2003, 32. táblázat). Ezt a tendenciát erõsíti az EU profitot favorizáló adópolitikája is. Másrészrõl a jövedelmezõség ismét erõteljesen nõtt az 1980-as évek elejétõl és ma már meghaladja a korai hatvanas évek rekord magasságát. Ennek ellenére mindez nem a beruházást ösztönözte, hanem a pénzpiacok és spekuláció hajtóerejévé vált. Ez a helyzet semmit sem változott amióta a lisszaboni stratégiát öt évvel ezelõtt elfogadták. Az elmúlt négy évben az évi átlagos növekedési ütem 1,5 % körül mozgott
6 szemben a 90-es évek második felének 2,8 %-os értékével. Ez pedig mindössze fele annak az éves átlagos értéknek, amelyet elõirányoztak erre az évtizedre. Megjegyzendõ, hogy az új tagországokban a növekedési ütem (3,1 %) kétszer olyan magas mint az EU-15-ökben. Makrogazdasági szinten a felzárkozási folyamat zajlik, bár annak hatása a munkanélküliség csökkentésére igen csak korlátozott. 1. táblázat: GDP növekedési tényezõi az EU-25 and EU-15 országokban (évi százalékos változás)
GDP Magánfogyasztás Állami fogyasztás Beruházás Állami beruházás* Export Import
TÁBLÁZAT
ráadásul éppen csökkent (-0,2 % átlagosan), és 2004 volt az elsõ év, amelyben a beruházás növekedett (+3,2 %) egyáltalán. Ez a fejlemény nem csupán aggasztó, hanem zavart keltõ is az érvényes EU gondolkodásmód számára. Aggasztó, mert a „Lisszaboni Stratégia által meghatározott prioritási területek: mint pl. országok közötti infrastruktúra hálózatok és tudás szektor rovására” mûködik (CEC, 2004:10). Továbbá zavart keltõ abban az értelemben, hogy nem reagál olyan „alapvetõ támasztékokra” mint az alacsony kamatláb, nagyobb nyereségesség és újraformált mérlegek (Quarterly Report in the Euro Area, 3.3:9). Az állami beruházás is csökkent, úgy hogy jelenleg lényegesen alacsonyabb mint az USA-ban és Japánban: 2,4 %-a a GDP-nek a 2001 és 2004 közötti évek átlagában, szemben az amerikai 2,9 % és a japán 4,3 % értékekkel. Mindazonáltal a jelenlegi politika nem szándékozik ezen változtatni. Például az Európai Növekedési Kezdeményezés és Gyors Kezdési Program (European Growth Initiative and the Quick Start Program) egy jelenlegi politikai kezdeményezés ezen a területen, amelytõl azt várják, hogy mobilizálja a forrásokat az infrastruktúra és tudás szektorokban. A finanszírozást megosztani kívánja 60/40 arányban a 7 magán és az állami szektor között. Az utóbbi azonban az EU GDP-jének soványka 0,05 %-át teszi ki. Nem meglepõ, hogy akár a „Kezdeményezés”, akár a „Program” alig észlelhetõ! Ami aktuálisan megóvta a vérszegény növekedést a további eséstõl, az a magán és különösen az állami fogyasztás (1,5 %, ill. 2,3 % az EU-25 átlagában) növekedése volt. Ez azonban túlságosan kevés, hogy az EU gazdaságait felfelé ívelõ pályára állítsa. Ezen idõszakban a fiskális politika nagy mértékben szûkítõ maradt, s bár mutatkozott korlátozott növekedés az EU átlagos deficitjében (a GDP -2,7 %-a szemben a 2002 évi 1,1 %-ával), igyekeztek a költségvetési deficitet csökkenteni ciklikusan igazított alapon számítva. A fenti fejleményeket tekintve, a munkanélküliség aránya folyamatosan nõtt a 2001 évi 7,4 %-ról a 2004 évi 8,1 %-ra az EU-15 átlagában. A helyzet sokkal rosszabb az új tagországokban, ahol a nagyobb növekedés ellenére ez az arány az elmúlt négy év átlagában 14,4 % volt. Az infláció 2 % körüli szinten mozgott, de az alkalmazottak reál kompenzációja 2001 és 2004 között csak alig 1 %-os volt évente. A munkaerõ reálértékének költsége 0,3 %-kal csökkent átlagosan minden egyes évben 2001 és 2004 között. Az olaj árak emelkedésének eredményeként az inflációs nyomástól való félelem már növelte az aggodalmakat a lehetséges béremelésektõl és szaporította a felszólításokat a bérek mérséklésére. Tekintettel a nö vekvõ munkanélküliségre és a bérek mérsékelt emelkedésére, a GDPben a bérek aránya az 1991-2000 évi periódus 69,2 %-áról tovább csökkent 2004-ben 68,0 %ra az EU-15-ben. Egyenlõtlenségek a foglalkoztatásban, a munkanélküliségben, az egy fõre jutó jövedele mben és a szegénységben hosszú idõ óta probléma az EU-ban, amivel nem foglalkoztak kellõképpen. A bõvítést követõen a regionális egyenlõtlenség erõsen megnõtt: az egy fõre jutó jövedelem aránya az EU-15 leggazdagabb és a legszegényebb országai között 3:1 volt és ez a bõvítéssel 5:1 arányra nõtt. Ugyanakkor az egyenlõtlenség regionális szerkezete drámaian a keleti országokra tolódott el anélkül, hogy valóságos javulás a nyugati és déli gyengébb régiókban bekövetkezett volna. A Harmadik Kohéziós Beszámoló (2004 február) szerint az EU hátrányos régióinak száma (azaz azoknak a régióknak a száma, ahol az egy fõre jutó jövedelem nem éri el az EU átlag 75 %-át) a bõvítés elõtti EU-15-beli 50-rõl 69re emelkedett az EU-25-ben, és az ezekben a régiókban élõk aránya teljes népesség 19,2 %áról 27,1 %-ára szaporodott. Ezek az átfogó számok elrejtik a fejlemények drámai jellegét. Mivel a hátrányos régiók egy fõre jutó jövedelme az EU-25 átlagának 65,5 %-a helyett most annak csak 56,2 %-a, az ilyen régiók száma az EU-15-ben 50-rõl 33-ra csökkent az EU-25 népességének 11,9 %-a által lakottan, 17 régió úgy tûnt el a statisztikában, hogy életszínvonalban vagy foglalkoztatásban egy jottányit is javultak volna a körülményei. Más megközelítésben: az új tagok 33 régiójában az egy fõre jutó jövedelem nem éri el a 75 %-os küszöbértéket és ezekben él ezen országok lakosságának 92 %-a (!), ami az EU-25 népességének 15,2 %-a. Az EU-25-ben létezõ egyenlõtlenségek mértéke egyre inkább illúzióvá teszi, hogy egy európai gazdaságról lehessen beszélni, amely már a régi EU-15 esetén is törékeny elgondolás volt. Ennek a kifejezésnek az igazolása már a múltban sem a különbözõségek és egyenlõtlenségek mögötti gazdasági és társadalmi homogenitás fikciója volt. Ez mindig is egy politikai koncepció szülöttje volt, ami gazdasági dinamizmust és társadalmi kohéziót teremt együttmûködési és közös akciókon át, amelyek kiaknázzák a forrásokban és szakértelemben rejlõ különbségeket, szervezik a felzárkózási folyamatokat és transzferekkel megvalósítják a kohéziót. A bõvítést követõen elõállt nagyobb egyenlõtlenségek miatt az ilyen politikai erõfeszítéseket meg kellene sokszorozni. De errõl szó sincs.
2. A lisszaboni kudarc után. Új fejlõdési stratégia szükséges.[]
2005 márciusában a lisszaboni stratégia öt éves lesz és köztes idejû felülvizsgálatra fog kerülni. Ez egy magas szintû szakértõ csoport beszámolóján alapszik majd, amelynek vezetõje a korábbi holland miniszterelnök Wim Kok. A beszámoló elismeri, hogy a lisszaboni cselekvési program messze elmarad az elõirányzottól. Azt ajánlja, hogy a folyamatot fel kell gyorsítani, a vizsgált jellemzõk százon felüli számát 15-re kell csökkenteni, nemzeti akció terveket kell indítani és létre kell hozni egy eljárást, amelyben a Bizottság és az Európai Parlament folyamatosan figyelemmel kíséri a történéseket. Sem a lisszaboni cselekvési program célkitûzései, sem azok megvalósítási módja nem került felülvizsgálatra, sõt mindkettõt kifejezetten újra kijelentették és megerõsítették. Ez igen szûk látókörû megközelítés, amely elmulasztja az európai problémák okainak feltárását. Ezek az okok pedig a lisszaboni stratégia alapját képezõ gondolkodásmódban rejlenek: – a szûk makroökonómiai keret, amely ellensége a fenntartható növekedésnek és a teljes foglalkoztatásnak, – az erõs egyoldalúság a liberalizáció felé és a gazdaság úgy szólván kizárólagos szabályozása a piacok és a verseny által, a fejlõdés fõ irányai és a demokratikus állami szektor politikai ellenõrzésének rovására,
9 – a makacsul létezõ demokratikus deficit, amely meghiúsítja a széles körû megvitatást és döntést egyrészt a piacok és a verseny, másrészt az állami szektor és a politikai közbeavatkozás között fenntartható és termékeny egyensúlyról, mint a gazdasági szabályozás eszközeirõl. A lisszaboni stratégia kemény elemzése és értékelése elvezethetne a gyakorlati kudarc felismerésétõl az annak alapját képezõ gazdasági és szociális gondolkodásmódnak a felülvizsgálatához. A Lisszaboni Stratégia gyorsítása és rendezése nem fog javulást hozni, ha annak lényegi elemei érintetlenül maradnak. A kínálati oldali reformokkal való folyamatos és kizárólagos foglalatosság, amely a munkaerõ piac sokkal „rugalmasabbá” tételére irányulnak, nem csak hogy elégtelen, hanem még igen veszélyes is az EU jelenlegi problémáinak kezelését tekintve. A Stabilitási és Növekedés Egyezmény reformjának folyamatos megvitatása, hogy az sokkal rugalmasabb és a konkrét körülményekre reagáló legyen, volna az elsõ lépés a helyes irányba, de ezt a Kok Beszámoló még csak nem is említi. Azonban egy ilyen szabatos reform nem is elégséges. Tágabb perspektívára van szükség, megtûzdelve az új EU formáción keresztüli szociális kohézióra, a fenntartható környezetre és a demokratikus ellenõrzésre vonatkozó létfontosságú intézkedésekkel. Ezért a lisszaboni stratégia megfelelõ értékelésébõl levont következtetések azzal kellene kezdõdjenek, hogy európai szintû célkitûzéseket és követendõ módozatokat nevezünk meg, amelyek nincsenek alárendelve a növekedés mindent átfogó és leegyszerûsített céljának. Ehelyett azok a szociális kohézióra, az ökológiai fenntarthatóságra, valamint az EU-ban és az EU számára nemzetközileg békés és együttmûködõ gazdasági fejlõdésre kellene vonatkozzanak. Az a tény, hogy a neoliberális stratégia még nem került kijavításra, csak azoknak az érdekeknek a létezésével és hatalmával magyarázható, amelyekre nincs hatással, sõt elõnyükre szolgál, a mindenre kiterjedõ gazdasági gyengélkedés. Ezek elsõsorban a nagy piaci hatalmú transznacionális társaságok és pénzügyi intézmények, amelyek megtalálják az utat, hogy tõkéjüket külföldön fektessék be. Õk kombinálják a termelõ egységek leépítését, áthelyezését és bezárását az utóbbi 50 évben elért számos szociális vívmány széles körû visszafejlesztésének stratégiájával. Ezeknek a támadásoknak a legjellegzetesebbjei az egyre összehangoltabb akciók a munkaidõ fizetetlen növelésére, a munkaadók szociális biztosítási rendszerhez való hozzájárulásának csökkentésére, a munkát és munkást védõ szerzõdések ellen, a szakszervezetek szerepe ellen stb. Ez a pánikszerû félelem a gazdaság majdnem valamennyi szociális és demokratikus vetületétõl erõsen az osztályharc képét idézi fel a fentiekbõl.
10 Az európai hatóságok mit sem szólnak az ilyen tevékenységek ellen, amelyek aláássák a szociális kohézió lényegét az Unióban. Ehelyett a lisszaboni stratégia támogatja ezeket újra és újra ismételgetett felszólításával a munkavállalói oldal nagyobb rugalmasságára. Ráadásul egy további liberalizációs körre összpontosítanak, amellyel még több lehetõséget nyit a társasági stratégiáknak. Ennek az erõfeszítésnek a központjában a szolgáltatási szektor áll, amelyet az EU – összhangban a GATS keretében az egész világra kiterjedt neoliberális stratégiával – példátlan módon megnyitni tervez a verseny elõtt az elkövetkezõ években. Ez a közszolgáltatások privatizációjának új hullámához fog vezetni, ami sok esetben több társadalmi kirekesztéssel és a munkafeltételek romlásával jár az érintett munkavállalók számára.
3. Javaslatok politikai változtatásokra.[]
A következõ javaslatok intézkedésekre vonatkoznak, amelyek stabilizálják és javítják az EU jelenlegi gazdasági és szociális történéseit. Az ilyen intézkedéseknek az országok közötti szigorú koordináción kell alapulnia, és a változó igényeknek megfelelõen alkalmazásuk és módosításuk rugalmas kell legyen. A javaslatok a jelenlegi Egyezmény és Alkotmány alapján megvalósíthatók – bár némelyikük egyhangú megszavazást igényel, ezért ezek meghozatala kevésbé valószínû mint másoké. A hosszú távú gazdasági és szociális politika, mint az Európai Szociális Modell alapja alapos intézményi változtatásokat követel meg, amelyeket elõzõ memorandumainkban tárgyaltunk.
1. Az EU-nak reagálnia kell a magas olajárak nyomására, elsõsorban fokozva az erõfeszítéseket az energia ellátó rendszer átalakítására és az energia megtakarítás elõmozdítására, így csökkentve az ökológiailag káros fosszilis energia forrástól való függõséget. Nagyon rövid idõre az emelkedõ olajárak hatásait enyhíteni kell az olajtartalékok egy részének felszabadításával az EU-ban, vagy a közepes és kis jövedelmû háztartásoknak és az olajárak által erõsen befolyásolt szektoroknak az idõleges célzott támogatásával
2. A fenntartható gazdasági növekedés és foglalkoztatás élénkítésére a tagországoknak el kell kezdenie egy összehangolt közösségi beruházási programot az EU GDP-je egy százalékának értékében. A forrásokat elsõsorban a közlekedési és távközlési infrastruktúra javítására, ökológiai átszervezésre és tisztításokra, technológiai kutatásokra és fejlesztésekre kell fordítani. Az utóbbi területen ki kell ezt egészíteni EU szintû projektekkel. Egy ilyen program, amelyet már javasoltunk elõzõ memorandumainkban, kötvény kibocsátással és az 11 Európai Beruházási Bank kölcsönébõl finanszírozható, ezeket a legtöbb tagországban nem számítják a nemzeti adósságba. Egy közösségi beruházásra összpontosító talpra állás simán megoldható abból az összegbõl, amit az 1997-es Luxemburgi Európai Tanácskozás átutalt az Európai Beruházás Banknak egészségügyi, oktatási, városi fejújítási és városi környezeti beruházásokra.
3. A monetáris politikát lazítani kell az eurózóna központi kamatlábának 50 bázispontos csökkentésével 1,5 %-ra. Élénkíteni kell az együttmûködést más szereplõkkel, nem utolsó sorban a „Makrogazdasági Párbeszéd” keretében, egy optimális politika-keverék biztosítása érdekében, amely erõsíti a fenntartható növekedést miközben féken tartja az inflációt.
4. Az EU-nak fel kell hagynia a jelenleg terveivel, hogy megváltoztassa a munkaidõre vonatkozó irányelvét támogatva a munkaórák számának növelését. Ehelyett meg kell próbálnia egyezségre jutnia és elfogadtatni azt az álláspontot, hogy a munkaidõ növelése nem megfelelõ útja a foglalkoztatás fokozásának. Ez ahhoz az ajánláshoz kell vezessen, hogy a tagállamok kutassák fel a munkaidõ csökkentésnek különféle lehetõségeit, mint a foglalkoztatás politikai stratégia egy központi elemét. A tagállamok ezt megtehetik a 2000 júniusi Lisszaboni Tanácskozás ajánlása szerinti olyan megállapodás felújítások segítségével, amelyekben megegyeznek mind a rugalmas és folyamatosan javuló termelésrõl, mind az alkalmazottak munka és magánidejének sokkal rugalmasabban kezelt egyensúlyáról.
5. A 2007-2013 évi pénzügyi idõszak elõkészületei során az EU-nak fel kell hagynia azzal a tervével, hogy az EU költségvetés határértékét a jelenlegi érték, azaz az EU GDP 1,24 %-a alatt tartja. Ehelyett elõ kell irányoznia ezen arány folyamatos emelését az EU GDP 5 %-áig, hogy az EU-nak a stabilizációs és újra elosztási célokra a szükséges források rendelkezésére álljanak. Ugyanakkor a költségszerkezetnek jelentõs eltolódása kell megtörténjen a szerkezeti és szociálpolitikai célú kiadások felé, amelyekre összesen az EU költségvetésének több mint 50 %-át kell felhasználni.
6. Meg kell állítani az adó-versenyt, amely aláássa a tagállamok jövedelem-alapját, az EU- n belüli kölcsönösen megegyezett kamatjövedelmekre vonatkozó információs rendszert ki kell terjeszteni az osztalékokra is. Ezt ki kell egészíteni a társasági profit adóztatásának reformjával. Az adóalap teljes harmonizációját követõen be kell vezetni egy általános minimum 40 %-os adómértéket ( és 30 %-osat azokban az országokban, ahol az egy fõre jutó jövedelem az EU átlag 75 %-a alatt van).
7. Az EU-nak fel kell hagynia erõfeszítéseivel, hogy a szolgáltatások liberalizálására vonatkozó irányelvet elfogadja amíg az elõzõ liberalizációs fordulatok alapos és független 12 értékelése meg nem történik. Ugyanakkor javasolni kell a tagállamoknak: rendeljenek el moratóriumot a közszolgálatok további privatizációjára, amíg az elõzõ privatizációk eredményeit nem tárták fel és nem vitatták meg.
8. A szociálpolitika terén az EU- nak el kell végeznie a nyugdíjrendszerek (részleges) privatizációja hatásainak kritikai értékelését és fel kell tárnia a „fizess, ahogy megy neked” (pay-as-you- go; PAYGS) állami rendszer fenntartásának és kiterjesztésének alternatív módjait, ez a rendszer tudja biztosítani az idõsek méltányos életszínvonalát. Ebben különleges figyelmet kell fordítani, hogy valamennyi jövedelmet szerzõ, valamennyi jövedelem kategóriára vonatkozó hozzájárulása megvalósuljon.
9. Az EU-nak határozottabb kezdeményezéseket kell tennie a szegénység és a társadalmi kirekesztõdés egyéb formái elleni küzdelemben. Erre a célra az emelt EU költségvetés egy részét kell felhasználni az EU szegényei számára közvetlen juttatásként.
4. Az Európai Szociális Modell lényegi elemei.[]
A fentebb javasolt politikai változtatásokon túl szükséges megvitatni és elõremozdítani bizonyos közös szociális célkitûzéseket, amelyek a az Európai Szociális Modell (ESM) lényegi elemét alkotják. Napjainkban ez a megvitatás ugyancsak idõszerû, tekintettel arra, hogy az Alkotmányt épp most írták alá. Az Európai Szociális Modell koncepcióját számos oldalról idézték az utóbbi néhány évben. Ennek ellenére a tartalma meglehetõsen bizonytalan maradt, kezdve az amerikai szociális modell egy alternatívájától, amint az európai hatóságok egyes nyilatkozataiban említik, egészen az EU maga által is jelenleg folytatott neoliberális politikák alternatívájáig, ahogy a kritikák javasolják, amelyek úgy vélik, hogy az EU az amerikai modell bevezetése felé halad.
Az Unió erõsen vonakodik aktív intézkedéseket tenni a közös szociális haladásért hivatkozva a tényre, hogy a tagállamok szociális modelljei nagyon különbözõek és ezt a különbözõséget tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor az EU a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció fokozását erõlteti. A szolgáltatások egységes piaca azonban, amely az európai cselekvési program igen elõkelõ helyén áll, a szociális szolgáltatásokat tönkre fogja tenni az EU-ban, legtöbbjüket kitéve az a verseny és dereguláció egyforma nyomásának a legkevésbé sem tisztelve a nemzeti rendszerek különbözõségét. Ily módon a társadalom európai modellje gyenge marad és lényegi elemei a teljes foglalkoztatás, a szociális biztonság és egyenlõség alárendeltje marad a piac és a verseny mindent eluraló alapelvének. Ezzel szemben mi a 13 szociális és jóléti rendszerek különbözõségét az EU egyik kincsének ismerjük el és azt gondoljuk, hogy ezt a különbözõséget meg lehet és meg kell õrizni a közös szociális célkitûzések talaján, és sem felszámolni a piacok elõnyére, sem – ez jelenleg sokkal idõszerûbb – a piacok érdekeinek megfelelõen átalakítani nem szabad. Ezek között a célok között a teljes foglalkoztatás, a szociális biztonság és egyenlõség központi szerepet tölt be.
Teljes foglalkoztatás – több mint magas részvételi arány[]
A lisszaboni csúcs óta a teljes foglalkoztatás hátra szorult az EU cselekvési programjában. A konkrét célkitûzés az, hogy a férfiak 70 százaléka, a nõk 60 százaléka vegyen részt a társadalmi munkamegosztásban Európa szerte 2010-ig. Minden bizonnyal ésszerû számszerûsíteni az általános célkitûzést és mérhetõ, köztes célokat kitûzni. Másfelõl viszont a csupán a foglalkoztatási arányra összpontosítás (amelyet a mostani Kok-beszámoló ajánlásai megerõsítenek) azzal a veszéllyel jár, hogy a hajszolt gazdasági növekedés stratégiájában egy mechanikus „egy méret illik mindenkire” szemléletet honosít meg és figyelmen kívül hagyja, hogy az alacsony részvételi aránynak gyakran nagyon is különbözõ gyökerei vannak, amelyek sokkal differenciáltabb politikai megközelítést követelnek, beleértve a munkaidõt módosító rendelkezéseket, valamint a társadalmi-, családi- és életviteli módok változásához alkalmazkodó intézményi változásokat. A mediterrán országokban a nõk folytatódó alacsony részvételi aránya nem a rugalmasság hiányára vezethetõ vissza, hanem a gyenge szociális támogatási és védelmi rendszerek gyengeségében gyökerezik (gyermekgondozás vagy részmunkaidõs állások hiánya, nem kielégítõ nyugdíjak) és a magasabb arány elérése sokkal mélyebb változásokat igényel, mint nagyobb gazdasági növekedés. A 60 év felettiek magas részvételi aránya eredményezhet kedvezõ munkalehetõségeket és munka-körülményeket az idõsek számára, amint ez a helyzet az északi országokban, de lehet csak az idõs kori biztonság nem kielégítõ voltának eredménye, amely kényszeríti az idõseket állásuk megtartására, ez amerikai módi. Az az EU irányzat, amely az általános nyugdíjsémákat „foglalkoztatási akadályok”- nak tekinti, világosan az utóbbi irányba vezet, a magasabb részvételi arány, amely nyugdíj rendszerek megkurtításának a következménye, bizonyára nem javítja az Európai Szociális Modell minõségét. Vagy vegyük a fiataloknak az alacsony részvételi arányát. Ez lehet a munkaerõ piachoz való hozzáférés nehézségeinek eredménye vagy a hosszabb oktatási idõ tükrözõdése. Amíg az akadályokat megszüntetni kell, a közép- és felsõfokú oktatást kincsnek kell tekintenünk, beruházást a jövõbe.
A nagyobb részvétel arányt nem szabad erõltetni a munka minõségének vagy díjazásának a rovására. Azok a vélekedések, miszerint a munkahely- hiány a túlságosan magas munkaerõ költségek vagy a munkaidõ csökkentések eredménye, nem megalapozottak. Sõt ellenkezõleg, az alacsony bérek okozzák a hazai szükséglet jelentõs gyengeségét, és a hosszabb munkaidõ hozzájárul a fölös kapacitásokhoz és az elbocsátásokhoz (mellesleg az alacsonyabb részvételi arányhoz is).
A teljes foglalkoztatás célkitûzése az EU-ban természetesen magába foglalja a teljes foglalkoztatottságot az újonnan csatlakozott országokban is. Ezért aztán az európai vállalatok beruházásai ezekben az országokban üdvözlendõk és lehetnek ezek akár áttelepülések is az egyik EU országból a másikba. Ami azonban ezt a jelenlegi folyamatot destruktívvá teszi, az az a tény, hogy az áttelepüléssel való fenyegetõzést a munkaadók a munkavállalók és a szakszervezetek zsarolására használják a korábbi EU országokban. Ha ez a stratégia válasz nélkül marad, azt fogja eredményezni, hogy elbúcsúzhatunk a méltányos feltételek melletti teljes foglalkoztatás célkitûzéstõl az egész EU-ban. Ahelyett, hogy javítanánk a munka- és élet-körülményeket az új országokban, tönkretesszük azokat a korábbi EU-ban. Hogy kivédjük a jólét és munka jellemzõk spiráljának lefelé menetelését, politikai beavatkozás szükséges.
A teljes foglalkoztatás olyan helyzetként meghatározható, amelyben mindenki, aki képes és hajlandó dolgozni hozzájut olyan álláshoz, amely megfelel személyes képességeinek, ahol méltányos körülmények között tud dolgozni és olyan bérért vagy fizetségért, ami lehetõvé teszi számára a független életvitelt.
Szociális jólét és biztonság – a méltó élet alapja[]
A szociális jólét és biztonság azt, jelenti, hogy öregség, betegségek, balesetek vagy más szerencsétlen körülmények senkit nem kényszeríthetnek szegénységbe vagy segítség nélküli helyzetbe. Ez magában foglalja valamennyi lakós feltétel nélküli jogát az anyagi források olyan szintjéhez, amely lehetõvé teszi számára a méltó életvitelt és a hozzáférést valamennyi alapvetõ szociális és kulturális intézményhez, valamint más közjavak széles köréhez. A „közjavak” meghatározás rugalmas kell legyen és követnie kell a termelékenység fejlõdését és a társadalom anyagi gazdagságát. Átfogó szociális jólét eléréséhez lényeges egy erõs és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszer-hálózat (mint a nyugdíj és egészségbiztosítás) megléte és közszolgálatokkal – mint oktatás és gyermekgondozás – történõ ellátás. A hajléktalanság és a szegénység kiirtása társadalmi felelõsség.
A meglehetõsen átfogó szociális biztosítási rendszerek létezését valamennyi európai országban hagyományos eredményként tekinthetjük, bár a különbözõ országokban igen különbözõ formában jöttek létre. Ennek ellenére az utóbbi néhány évben az állami rendszerek súlyos támadások célpontjaivá váltak és különbözõ mértékben tették tönkre azokat. A szociális biztosítás „modernizációja” elõkelõ helyezettje az EU cselekvési programjának, hangsúlyozza az egyén felelõsségét a saját egészségéért vagy idõs kori életszínvonaláért és az egyénekre pénzügyi terhet ró e célokra hivatkozva. Ennek megfelelõen a szociális biztosítási rendszerek növekvõ mértékben privatizálódnak és menedzsmentjük a pénzpiacok társasági szereplõi. Ezzel az irányzattal szemben a jólét, a szociális biztonság és védelem fenntartása mindenki számára lényegében társadalmi felelõsség és az ennek megfelelés legjobb módja az állami rendszer.
A szociális jólétnek egyik központi eleme a stabil nyugdíjrendszer. Ez az EU cselekvési programjában is szerepel. 2001 végén Laekenben az Európa Tanács megegyezett a közös alapelvekben útmutatásként a nyugdíjrendszerek kiigazításához, amelyeket veszélyeztethet a népesség öregedése és a nyugdíjasok következményképpen növekvõ száma. Ezek az alapelvek: 1) minden nyugdíjas jogosult megfelelõ jövedelemre és életszínvonalra, 2) a nyugdíjrendszerek fenntarthatók kell legyenek mind pénzügyi, mind politikai értelemben (pl. méltányos a jövõ generációi számára) és 3) hasznait és hozzájárulásait a munkaerõ-piaci változások (megnövekedett mobilitás vagy hosszabb munkanélküli idõszak) nem szabad károsan befolyásolják.
Ezek az alapelvek nagyszerûek, de sok országban erõteljesen a nyugdíj reform kierõszakolására használják õket, amely során a jelenlegi állami „fizess, amint megy neked” rendszereket (PAYGS) részben helyettesítik magán nyugdíj intézményekkel. Ezek az intézmények nem tudják garantálni az idõskori jövedelem és életszínvonal biztonságát olyan mértékben, mint a PAYGS rendszer. Kevésbé megbízhatóak, mert sikerük a pénzpiacok fejleményeitõl függ. A magánrendszerek menedzsmentje sokkal költségesebb, mint az állami rendszereké. Az állami rendszerektõl eltérõen a magánrendszerek nem veszik figyelembe a munkanélküli vagy betegség idõszakait. Minden tekintetben rosszabbak mint az állami PAYGS. Ha a nyugdíjrendszer valódi válságba kerülne, a magánalapú rendszer kevésbé volna képes a kihívást megoldani, mint az állami. A nyugdíjrendszer „modernizációja” a pénzügyi szektor érdekeit szolgálja, nem pedig a nyugdíjasokét vagy az alkalmazottakét.
Társadalmi egyenlõség[]
A társadalmi egyenlõség azt jelenti, ho gy nincs szociális diszkrimináció, nincs túláradó különbség a jövedelem elosztásban, gazdagságban, az anyagi forrásokhoz, intézményekhez, a demokratikus vélemény nyilvánítás és döntés hozatal csatornáihoz való hozzáférésben. A társadalmi egyenlõség kérdésének osztály-specifikus, személyek közötti és regionális dimenziója van. Az osztály-specifikus egyenlõség társadalmi felelõssége az utóbbi két évtized három általános irányzatának megfordítását követeli meg: az elsõ a jövedelem elosztás a profitok érdekében a bérköltségek rovására, a második az adóterhek eltolódása a tõkérõl a munkára és a fogyasztókra, és a harmadik pedig a társadalom alacsony jövedelmû és szegény csoportjai pénzügyi támogatásának súlyos csökkentése vagy megszûntetése. A személyek közötti egyenlõség tekintetében a legfontosabb olyan intézkedések meghozatala, amely véget vet a még mindig fennálló, nõkkel szembeni diszkriminációnak a nõk karrier lehetõségei és bérezése terén. A regionális egyenlõség felkelti a társadalmi felelõsségérzetet külö nleges erõfeszítések megtételére az EU és tagországai gyenge és fejletlen régióinak támogatására.
A társadalmi egyenlõség is szerepel az EU cselekvési programjában de csak másod- és harmadsorban. Történnek erõfeszítések a nemek megkülönböztetésének kezelésére és a férfiak és nõk számára az egyenlõ alkalmazási feltételek megteremtésére. De eddig kevés eredménnyel. A nemek megkülönböztetése fizetésben, a magasabb beosztások elnyerése terén akár a társaságokban, akár az állami adminisztrációban még mindig igen erõs. A legtöbb egyéb területen a felszólítás, hogy a nemek egyenlõségére több figyelmet kell fordítani, nagy mértékben retorikai ügy marad, mert az EU-nak nincs illetékessége társadalmi kérdésekben és nem tud hatékonyan foglalkozni az növekvõ egyenlõtlenségekkel. A regionális politikák atekintetben voltak sikeresek, hogy enyhén csökkentették az egy fõre jutó jövedelmek különbözõségét az EU országai között. De nem védték ki az egyenlõtlenségek növekedését az EU régiói között. Ezért nagyobb erõfeszítések és új megközelítések szükségesek, különösen a jelenlegi bõvítést követõen, amely az egyenlõtlenségek nagy mértékû növekedésével járt együtt a termelékenységben, a jövedelmekben és a gazdagságban.
Ökológiai fenntarthatóság[]
Az ökológiai fenntarthatóság célkitûzése az egyéni és társadalmi élet természeti alapjainak megõrzése. Ez vonatkozik a természeti erõforrások kiaknázására és a természeti környezet szennyezésére, valamint magába foglalja a fizikai, kémiai és biológiai technológiák ismeretlen kockázatainak lehetõ legóvatosabb kezelését.
Az ökológiai fenntarthatóság megvalósítása a gazdasági és társadalmi reprodukció lényegi területein a folyamatok messzemenõ megváltoztatását teszi szükségessé. Az energiaigényes és hulladék- intenzív termelõi és fogyasztói képletek helyettesítése az egyik legfontosabb cél. Olyan intézkedések, mint energia takarékosság, megújuló energia források kiterjedtebb használata, vonzó tömegközlekedési infrastruktúra, kémiai mûtrágyák és más szennyezõk kevesebb használata a mezõgazdaságban, kis energiai igényû lakások építése stb. mind- mind politikailag támogatandó. Az ökológiai fenntarthatóság nem megvalósítható a piaci mechanizmusok kizárólagos érvényesülésével. Szigorú adminisztratív intézkedések szükségesek, továbbá állami szektori tevékenységek is, amelyek nincsenek alárendelve a piaci verseny parancsuralmának. A múltban a környezet károsodása az energia-igényes és hulladék-intenzív ipari növekedéshez kötõdött. A szükséges változtatás egy sokkal fenntarthatóbb fejlõdési mód irányába nem jelenti szükségszerûen, hogy a gazdasági növekedést törölni kellene a gazdaságpolitikai cselekvési programból egyáltalán. De azt nem szabad hajszolni minden áron, tekintet nélkül a környezeti következményekre. Ehelyett az gazdasági szerkezetváltással kell együtt járjon, ill. annak formájában kell megvalósuljon a környezet fenntarthatóság irányába a természeti források és a környezet iránti kíméletesség alapelve által vezérelve. Például ez a helyzet áll elõ, ha a magán-, ill. közszolgáltatások bõvítésére kerül sor, amelyek gyakran sokkal kevésbé energia fogyasztó és hulladék termelõ szektorok, mint az ipari termelés vagy a bányászat.
Kiegyensúlyozott nemzetközi gazdasági kapcsolatok és hatékony fejlesztési segítség[]
Ez a célkitûzés Európa hozzájárulását irányozza elõ a gazdag és szegény országok közötti polarizáció megállításához, és egy valódi nemzetközi munkamegosztás, valamint a fejlõdõ országok valódi fejlesztése folyamatának kezdeményezéséhez. Az ezirányú intézkedések magukban foglalják a hivatalos fejlesztési segély emelését és az erõsen eladósodott, szegény országok adósságának elengedését. Egy másik fontos elem a WTO és GATS keretében folytatott kereskedelmi tárgyalások során a helyzet gyökeres megváltoztatása, különösen a az EU piacok megnyitása a fejlõdõ országok termékei elõtt (bár ez önmagában nem fogja megoldani a harmadik világ problémáit, ahhoz még sok egyéb szerkezeti átalakítás és egy másfajta fejlõdési modell szükséges). Az ilyen új politikai irányzatok az európai gazdaság alapos és körültekintõ kiigazítását és szerkezeti átalakítását teszik szükségessé, különösen a mezõgazdaságban.
A kiegyensúlyozott nemzetközi kapcsolatokra törekvés kell felváltsa a jelenlegi véget nem ismerõ erõfeszítéseket, hogy elbocsátások, áttelepülések, agresszív költség csökkentés révén növeljék a nemzetközi versenyképességet, és a határtalan törekvéseket, hogy a versenytársak rovására piaci hányadokat hódítsanak meg. Amíg ez az egyéni üzletek – legalább is bizonyos korlátok között – ésszerû és elkerülhetetlen célja, addig az országoknak ez nem szabad átfogó politikai célja legyen: az ilyen politikák nemzetközi egyensúlytalansághoz vezetnek és keményebbé teszik a versenyt anélkül, hogy bármilyen kilátást nyújtanának a helyzet általános javulására. A fejlett és fejlõdõ országok közötti folyóés tõkeszámlák egyensúlytalansága bizonyos terjedelemben ésszerû, hogy fejlesztési pénzügyi támogatást tudjanak nyújtani olyan országoknak, amelyekben elégtelen a megtakarítási arány és/vagy intézeteinek hitelképessége gyenge. Mindazonáltal az ilyen egyensúlytalanságok spekulatív tõkeáramlásokat indíthatnak, vagy az eladósodott országok fenntarthatatlan helyzetéhez vezethetnek. Elkerülendõ mindkettõt, az EU-nak támogatnia kell a fejlõdõ országok dinamikus felzárkózási folyamatát kibõvített hivatalos pénzügyi és mûszaki fejlesztési segítséggel. Ugyanakkor el kell fogadni a pénzügyi spekuláció elleni védõ intézkedéseket. Hosszú távon a kiegyensúlyozott nemzetközi kapcsolatoknak tükrözõdnie kell a folyó- és tõkeszámlák elszámolásaiban, melyek kiküszöbölik a gyengébb országok külsõ adósságának folyamatos felgyülemlését – ami hosszú távon fenntarthatatlan. Az ilyen kiegyensúlyozott viszonyok teljesen összeférhetõek az intenzív nemzetközi kereskedelmi és beruházási kapcsolatokkal, feltéve, hogy azok szervezése rendezetten és tisztességesen történik. Ugyancsak összeférhetõek ezek a nemzetközi versennyel, ha az politikailag stabil makrogazdasági keretek között zajlik. Viszont nem összeférhetõek a masszív spekulatív tõkeáramlásokkal, amelyek pénzügyi instabilitás, zavarodás és pénzügyi krízis felé vezetnek. Ezért a nemzetközi pénzügyi stabilitást elõmozdító intézkedések jelentik a kiegyensúlyozott nemzetközi gazdasági kapcsolatok további elemét. Ezen intézkedések közé értendõ az a képesség, hogy az európai gazdaságot megvédjük a külsõ támadásoktól, amelyek tisztességtelen kereskedelmi praktikák vagy a pénzügyi folyamatok destabilizálása által érik.
5. Az Alkotmány: nem segítség az Európai Szociális Modellhez[]
Az Alkotmány tervezetét második nekifutásra elfogadta az Európai Csúcsértekezlet június 18-án Brüsszelben, és 2004 október 29-én az államok vezetõi aláírták. A szándék, hogy egy fõként gazdasági és pénzügyi unióból elõrelépés történjen egy nyilvánvalóbb és egységesebb politikai unió felé a világban, nagyobb belsõ kohézióval, feltétlen üdvözlendõ. Ugyancsak elõremutató, hogy az Alkotmány, amely most át kell essék a ratifikáláson, számos haladó elemet tartalmaz, ilyen pl. az alapvetõ jogok chartája (II. fejezet) és a politikai és szociális értékekre hivatkozás az I. fejezetben, amely alapját kell képezze az EU egyesült intézményeinek és tevékenységének. Ezek közül az elemek közül különösen a szolidaritás értékét kell említeni, mert a jelenlegi dokumentumban ez nagyobb súllyal szerepel, mint a megelõ zõ tervezetekben. Az I. és II. fejezet egyes rendelkezései, amelyek az EU demokratikus jellegét hangsúlyozzák, szintén üdvözlendõk. A folyó ratifikálási eljárásban ezeket a rendelkezéseket mérföldköveknek és jó példáknak kell tekinteni az Alkotmány egésze általános törekvésének és irányultságának értékelésében. Ezzel szemben súlyos ellenvetések kell felmerüljenek az Alkotmány középsõ részei ellen. Mi itt figyelmen kívül hagyjuk a biztonság- és a védelem-politika problémáját, amely fokozott katonai elkötelezettség irányába mutat. Noha ez – természetesen – aggasztó ügy számunkra, mint állampolgárok számára, mi a gazdasági és szociálpolitikára összpontosítunk, ez hivatásos szakértelmünk és tevékenységünk területe. Kritikánk és az Alkotmányban megtestesülõ torzított és hátrányos gazdasági szabályokra vonatkozik.
A kitartóan létezõ demokratikus deficit[]
A legelsõ és általános szint, hogy az Unió demokratikus szerkezetében és törvénykezési eljárásában kitartóan komoly hiányosságok vannak. Ezek kihatnak az Alkotmány egészére és aláássák annak alkalmasságát, hogy az Európai Szociális Modell stabil törvényes alapjául szolgáljon. A legfontosabb hiányosság az a tény, hogy az Európa Parlamentnek, eltérõen bármely más demokratikus társadalom parlamentjétõl, még mindig nincs joga uniós törvényt kezdeményeznie. A Parlament csak követelheti a Bizottságtól, hogy Törvényre javaslatot tegyen. A Bizottság nem köteles az ilyen követeléseket teljesíteni (bár a követelés megtagadását indokolnia kell, III-332 cikkely) és ha ilyen javaslatokat nem tesznek, a törvényhozás nem lehetséges. Egy másik kérdés, hogy bár a területek száma, melyeken az Európa Parlamentnek szava van, a törvénykezési eljárásban több mint kétszeresre emelkedett, olyan központi területek, mint az adózás, a dolgozók jogai és érdekei kívül maradtak a Parlament hatáskörén. Mindezen felül még a Konvent újabban törtölte a parlamenti részvételt és intervenciót a kereskedelmi tárgyalásokból (III-315 cikkely), bár az Európai Parlament megtartotta a jogát, hogy az eredményeket visszautasítsa. Ez azért különösen gondot okozó, mert a most folyó tárgyalások a közszolgálatok piacainak mindenre kiterjedõ privatizációját irányozzák elõ a GATS keretében. Ugyancsak nem felel meg a valóságnak, hogy a Bizottság elnökének a Parlament általi megválasztása 2009-et követõen jelentõs demokratikus elõrelépés volna, mert a Bizottság csak megerõsítheti vagy visszautasíthatja a jelöltet, akit az Európa Tanács javasol. Végül az nyílt visszalépés, hogy az államfõk az Alkotmány szövegéhez csatolt nyilatkozatokban és „magyarázatokban” az utolsó pillanatban néhány változtatást eszközöltek azzal az eredménnyel, hogy az „Unió Alapvetõ Joginak Chartá”jában szereplõ lényeges szociális jogok visszavételre kerültek és nemzeti szintre minõsítették le azookat. Például a Charta II-88 cikkelyében lefektették, hogy a dolgozóknak joga van „megfelelõ szinteken kollektív egyezségeket megvitatni és megkötni és – érdekek összeütközése esetén – érdekeik védelmére kollektív akciókat szervezni, beleértve a sztrájkot.” Az ennek megfelelõ „magyarázatok” között a magyarázat: „a kollektív akció, beleértve a sztrájkot, gyakorlásának körülményei és határai nemzeti törvény és gyakorlat hatálya alá kerülnek, beleértve a kérdést, hogy az párhuzamosan több tagállamban is megszerve zhetõ-e.” A Charta szerint valaki azt várná, hogy a sztrájk Unió-szerte jog, a magyarázatok – amelyeket az utolsó pillanatban csatoltak az alkotmányi szöveg eredetijeként, és azt mondja „megadásra kerül az Unió és a tagállamok bíróságai által” (II-112 cikkely) – ezt nyíltan visszavonják.
Torzított és hátrányos: a gazdasági és szociálpolitikai szabályok[]
Az Alkotmány III fejezetének az Unió gazdasági és szociálpolitikai rendelkezéseire vonatkozóan kritizáljuk, hogy a jelenleg folyó neoliberális gazdasági és szociálpolitikai áramlatot alkotmányos parancsolattá alakítja át. Ez eleve kizár a gyakorlatban bármi irányzat változást. Hisszük, hogy a jelenlegi gazdasági és szociálpolitika rossz és az EU-t a alignövekedés, a nagy arányú munkanélküliség és a növekvõ egyenlõtlenségek pályájára vezette. De még ha nem is élnénk súlyos kritikával, azt hisszük, hogy a gazdasági és szociálpolitika nyitott kell legyen tudományos és politikai megvitatásra és irányzat változtatásokra, ha a kritika eredménye, a megvitatás és új politikai többség ezeket a változtatásokat alátámasztja. Ez történt az eddigiekben és az ajtót nem szabadna a változtatások elõtt becsapni és bezárni. De pontosan ez az, amit a Konvent megtett. Egyszerûen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy tíz év tapasztalati bizonyítékai nem igazolták vissza a gazdaságpolitikai elméletet, amelyet a Maastrichti és Amsterdami Egyezmények lefektettek. Ugyancsak semmibe vette a neoliberális politika cselekvési programjának kritikáját, mellõzték annak széleskörû megvitatását. Ha mindkettõre odafigyelt volna, sokkal óvatosabb lett volna az elõírásaiban és sokkal nyitottabb az új ismeretek és politika ajánlásaira. Mivel ez nem így történt, rendkívül nehézzé és minden gyakorlati cél érdekében lehetetlenné válik a gazdaságpolitika irányzatának ismételt megváltoztatása, amint az a múltban megtörtént. Úgy tûnik, a politikacsinálók megragadták az alkalmat, hogy megvédjék magukat az elméleti kritika és cáfolatok, valamint a növekvõ munkanélküliség és egyenlõtlenség politikai következményeitõl befagyasztva a neoliberális cselekvési programot az Alkotmányba és így azt sebezhetetlenné téve. Mindez nem csak súlyosan tudománytalan attitûd, hanem antidemokratikus eljárás is. Ebbõl a kritikából azt a következtetést vonjuk le, hogy az Alkotmánynak sokkal nyitottabbnak kellene lennie, mint a jelenlegi. Tartalmaznia és rögzítenie kellene az Európai Szociális Modell értékeit, célkitûzéseit és intézményeit, ráhagyva ezek mûködése részletes szabályozását és eljárásait – például a túlméretezett deficitek figyelemmel kisérését és szankcionálását –, az európai törvényekre és szabályokra ezen az alapon. Kritikánknak az Alkotmány gazdasági és szociálpolitikai irányzatának fõbb és részletesebb pontjai a következõk:
Versenyzés, mint a gazdaság mindenen átívelõ alapelve.[]
Az Alkotmány fenntartja a neoklasszikus jóléti közgazdaságtan általános elméleti keretét, amely szerint a mindenre kiterjedõ tulajdonjogok, a nyitott és szabad piacok, valamint a stabil árak a szükséges és elégséges feltételei az általános gazdasági és társadalmi jólétnek. Piac és verseny a gazdasági fejlõdés mindenre kiterjedõ kerete. Ebben az Alkotmány megismétli az Egyezmények érzéketlen megfogalmazásait, amikor „a források hatékony kihelyezését elõnyben részesítõ szabad versenyes nyitott piac alapelvét” (egy rakás egymásnak ellentmondó feltételezésen alapuló) hipotézisbõl törvényes kötelezvénnyé alakítja át. A verseny szabályai alól kivételek ugyan megengedettek, de csak nagyon szûkre szabott körülmények között és fenntartásuk szükséges időtartamának szigorú megfigyelésével. A verseny által hajtott piacgazdaság elméleti és történeti kiegészítõ és hasonmás, demokratikus politikai ellenõrzés alatt mûködõ állami szektort teljesen kiirtották az Egyezmények és az Alkotmány szövegébõl. A közszolgáltatások, számos tagállam hagyományának központi koncepciója „általános gazdasági érdekû szolgáltatások”-ká csonkult az Egyezményekben és ez a megfogalmazás ismétlõdik az Alkotmányban is (III-122).
Az utóbbi években kezdődött tanácskozás a demokratikus állami szektor szükségességéről és szerepéről, mint a jó gazdasági működés, a szociális kohézió és mindenki számára jól- lét szükséges pilléréről nem tükröződik egy sokkal nyitottabb kilátásként az Alkotmányban. Ehelyett a III-122 cikkely új rendelkezése ismét bizonyítja a versenyszabályoknak, mint mindent átfogó alapelvnek a prioritását és felszólító módon. A III-66 és III-167 az általános gazdasági érdekű szolgáltatásoknak csak igen szûk manõverezési lehetõséget ad. Ez az aszimmetria teljes összhangban áll a Bizottságok tevékenységével, amelyek legtöbbet az egységes piac kiteljesítéséért teszik, különösen a szolgáltatások egységes piacának megteremtéséért, másrészt viszont roppant vonakodóak intézkedéseket hozni az általános érdekű szolgáltatások stabilizálására és erõsítésére. A Konvent magáévá tette a neoliberális nézetet, miszerint a demokrácia ott végzõdik, ahol a gazdasági vállalkozások kezdõdnek.
Romboló verseny és szociális lecsúszás.[]
Bár az egységesítési bizottsági határozatok iránti követelések száma jelentõsen csökkent, változatlanul megmaradtak azokon a területeken, amelyek lényegesek az Unió gazdasági és szociális fejlõdése szempontjából, nevezetesen az adózásra, a személyek szabad mozgására, valamint a dolgozók jogaira és érdekeire vonatkozóan. Közös szabályozás hiányában ezeken a területeken erõsödni fog a romboló verseny és a szociális lecsúszás. Az évekkel ezelõtt elkezdõdött és az új tagok belépését követõen elfajult adó- verseny aláássa a fenntartható fejlõdés, a teljes foglakoztatás és a szociális jólét politikájának pénzügyi alapját a tagállamokban is és Európa szintjén is. Az alacsony bérek és alacsony szociális juttatások versenye nem csak az Alkotmány I. és II. fejezetében
gyakran hivatkozott szolidaritás értéke ellen dolgozik. Csökkentik a magánfogyasztást, mint az összesített kereslet legfontosabb összetevõjét, és a gazdasági növekedést az egyre növekvõ folyó elszámolási többlettõl teszi függõvé, amelyet nagyon nehéz fenntartani. Ezért kívánatos volna európai szinten intézkedéseket hozni a kiterjedt adóverseny és szociális kisiklás ellen a minimális adózásra, a munka-körülményekre, a minimális bérekre és szociális biztonságra vonatkozó sztenderdek elfogadásával. Ezeket a sztenderdeket nem az Alkotmány, hanem európai törvény kell meghatározza. Ha ilyen törvény egyhangú szavazást tesz szükségessé – ez a helyzet az Alkotmány szerint (III-210 cikkely) –, akkor erõsen kétséges, hogy valaha is elfogadásra kerül, és a sztenderdek megvalósulnak. Alternatív kilátást nyújt a zsákutcából való kijutásra, hogy egyes országok bevezetnek ilyen minimális sztenderdeket a „fokozott együttmûködés” keretében, de ez új megosztási problémákat vetne fel az EU- n belül.
Makrogazdasági politika a növekedés és teljes foglalkoztatás ellen.[]
Az Alkotmánynak a gazdasági és pénzügyi politikáról szóló III. fejezete nem veszi tekintetbe az I. fejezet progresszív fogalmazásait, elmulasztja azokat a megfelelõen progresszív konkrétumokká formálni. Annak ellenére, hogy több mint egy évtizedes tapasztalat van a túlságosan restriktív monetáris és fiskális politika káros következményeire a növekedés és foglalkoztatás tekintetében, az Alkotmány fenntartja a Maastrichti és Amszterdami Egyezmények szûk és részletes szabályait és alkotmányos parancsolat státusát adja azoknak.
23 – Bár nem lehet vitatni és nem is vitatja senki, hogy a monetáris politika hatással van a növekedésre és a foglalkoztatásra, az Alkotmány ragaszkodik az elõíráshoz, miszerint az európai monetáris politika nem törekszik együttmûködésre és koordinációra, és ahol szükségessé válik a kompromisszum a különbözõ makrogazdasági célkitûzések, a növekedés, foglalkoztatás és az árak stabilitása között, ott az utóbbit kell mindent átívelõ célnak tekinteni, és minden más célkitûzést ennek kell alárendelni. Az Unió általános gazdasági politikájának támogatásában az árstabilitás fenntartása feltételes. Az árstabilitás kétség kívül kívánatos célja a gazdasági politikának, de nem kevésbé az a foglalkoztatás stabilitása (magas szinten), a fenntartható fejlõdés és a szociális jólét stabilitása is. Ha valamennyi célkitûzés nem tartható fenn teljes mértékben, akkor a gazdasági politika kompromisszumokat kell kössön és meg kell határozza a követendõ prioritásokat. Ez együttmûködést, demokratikus megvitatást és döntési eljárásokat követel meg. A monetáris politika szabályai megakadályozzák az ilyen együttmûködést az árstabilitásnak alkotmányos elsõbbséget adva. Ezt az aszimmetriát támasztja alá az a rendelkezés, hogy az Európai Központi Bank tevékenysége teljes függetlenséget élvez, nincs európai intézmény (beleértve az Európa Parlamentet) vagy tagállami kormány, amely megkísérelhetne bármiféle befolyást gyakorolni a politikájára. Ez pedig kártékony és antidemokratikus. – Az Alkotmányban a fiskális politika szabályait behatárolja az az elõírás, hogy a tagállamoknak kerülnie kell a túlságos állami deficitet, amelyet a vonatkozó jegyzõkönyvek a GDP 3 %-át meghaladó deficitben határoznak meg. Ez a szabály, amely az 1992 évi Maastrichti Egyezményre visszavezethe tõ és 1997-ben a Stabilitási és Növekedési Paktum (SGP) megerõsítette (és megszigorította, amennyiben követelménnyé vált az üzleti ciklusban kiegyensúlyozott költségvetés és a deficit maximálása 3 százalékban), hozzájárult az utóbbi évtizedben az európai gazdaság fejlõdését ért káros hatásokhoz. A tény, hogy az utóbbi években egyre több tagállam hágta át ezt a szabályt, vitát indított a SPG reformjának szükségességérõl és annak kiváltásáról sokkal rugalmasabb és növekedést elõmozdító szabályokkal.
Mindazoná ltal, ha az Egyezmények deficitre vonatkozó szabályait keresztülvezetik az Alkotmányon, nem marad lehetõség a fiskális politika számára szélesebb körû feladatok kirovására. Az ilyen megközelítés szerint az állami költségvetés a gazdasági tevékenység, fogla lkoztatás és jólét elõmozdításának egyik fontos eszköze; holott a szilárd állami költségvetés mérföldköve ezeknek a célkitûzéseknek megfelelõ mûködés kellene legyen a kiegyensúlyozottság helyett. Az SPG reformja kikényszerítené az erõsebb fiskális politikai koordinációt a pozitív értelmû együttes tevékenységben az európai közjavak, a 24 gazdasági stabilizáció és a szociális kohézió biztosítása érdekében. Az Alkotmány megfogalmazásai a szükséges reformok akadályai. – Az állami pénzügy egyik további káros eleme az a rendelkezés (I-53,2 cikkelyben), amely szerint az európai költségvetésben egyáltalán nem szabad deficit elõforduljon (nem csak a „túlságos” deficit kerülendõ, mint a tagországok esetén). Ez a szabály (is) kizárja az EU pénzügyi rugalmasságát, amely azonban szükséges az európai embereket képviselõ Unió hatalmának és megbízhatóságának megteremtésére.
Nincsenek hatékony európai eszközök a foglalkoztatás elõmozdítására.[]
Ezekkel a monetáris és fiskális politikára vonatkozó erõs restriktív szabályokkal összehasonlítva a foglalkoztatási rendelkezések – amelyek csak az Amszterdami Egyezményben kerültek bevezetésre több tagállam erõs ellenzése ellenére –, rendkívül gyengék maradtak és a munkaerõ-piaci politikákra korlátozódnak. Noha ezeknek van némi hatása a munkanélküliek bizonyos csoportjaira, nem képesek élénkíteni a foglalkoztatást makrogazdasági méretekben. A Konvent elmulasztotta az alkalmat, hogy az európai célkitûzések nyilvánvaló aszimmetriáját és a foglalkoztatás terén az európai eszközöket kijavítsa. A teljes foglalkoztatás, amely az Unió célkitûzései között az I. fejezetben (I-3 cikkely) említésre kerül, semmiféle szerephez nem jut, amikor a III. fejezetben az alkalmazásokra és eszközökre sor kerül (még csak szóba sem jön, kivéve az I-3 cikkelyt). E téren az Unió nagyon gyenge. Bár azt állítják, hogy „az unió és a tagállamok dolgozik egy koordinált foglalkoztatási stratégia kifejlesztésén”, de az Unió hozzájárulása az Európai Szociális Modellnek ehhez a központi pilléréhez a folyamatos megfigyelés, elõsegítés, támogatás és kiegészítés, „ahol szükséges” a tagállamok között együttmûködés és a tagállamok foglalkoztatási politikája éves (nem kötelezõ) útmutatásának megfogalmazása korlátai között marad. Az útmutatások a „Széleskörû Gazdaságpolitikai Útmutató” alá vannak rendelve és azzal összhangban kell legyenek, amelynek központi törekvése a nyitott piacok megteremtése és a kiegyensúlyozott állami költségvetések erõszakolása. Bár a rendszeres, széleskörû foglalkoztatási beszámolók és az Európa szintû foglalkoztatási tanácskozások javítottak az információ szintjén és ennek kialakult saját dinamizmusa, az EU-nak nincsenek eszközei egy aktív foglalkoztatási politika kikényszerítésére. Az EU- nak nincsenek foglalkoztatási célkitûzésre szánt költségvetési forrásai, és foglalkoztatási bizottság (III-208 cikkely) (más mint a regionális bizottságok) még csak említésre sem kerül az Alkotmány I. fejezetének az EU intézményeit tartalmazó felsorolásban. A Konvent elmulasztotta az alkalmat, hogy az Egyezményeknek az árstabilitás javára húzó roppant egyoldalúságát kijavítsa, az Alkotmányban a teljes foglalkoztatást azzal azonos fontosságú pillérként megalapozza és hatékony eszközöket biztosítson az EU-nak a „kiterjedt munkanélküliség” elhárítására.
Nagyon kevés hatalom a szociális jólét növelésének elõmozdítására az Unióban. A szociálpolitikáról szóló szakasz az „Unió versenyképességének szükséges fenntartása” alatt áll. Ez a foglalkoztatásról szóló szakasztól abban különbözik, hogy nem csak „bátorítja” a tagországok közötti együttmûködést, hanem „minimális követelményeket alapoz meg fokozatos bevezetésre, tekintetbe véve a minden egyes országban rendelkezésre álló körülményeket és technikai szabályokat”. Azonban a megfogalmazások számos ellenmondást is tartalmaznak, amelyek roppant nehézzé teszik szabályok elfogadását, amelyeknek valóban pozitív hatása van az emberek számára. Ráadásul a szociálpolitika fontos területein – a munkások szociális biztonsága és védelme, különösen ahol az alkalmazási szerzõdés határozott határidejû, a képviselet, kollektív védelem és részvétel és munka-körülmények harmadik országbeli nemzetiségûeknek –, egyhangú megszavazás a követelmény, és a jóléti politika két lényeges területe – a szociális kirekesztés elleni küzdelem és a szociális védelmi rendszerek modernizációja – teljesen kimaradt a kötelezõ európai szabályozásból.
E rövid áttekintés következtetéseként meg kell állapítani, hogy a jelenlegi Alkotmány igen csak elégtelen. Nem jelent pozitív hozzájárulást, sõt néhány tekintetben akadálya az Európai Szociális Modell fejlõdésének.