FANDOM


David Laidler: A mennyiségi pénzelmélet mindig és mindenütt vitára ad alkalmat. Miért?

Eredeti kiadás: The quantity theory is always and everywhere controversial - why? Center for International Economic Studies. University of Adelaide. 1989.
Fordította:Bodai Zsuzsa és Sólyom Antal.
Magyar megjelenés: http://www.inco.hu/inco8/global/cikk1h.htm

Bevezetés Szerkesztés

Egy tipikus közgazdasági tanterv összes része közül annak az fejezetnek a leghosszabb a története, amelyik a pénz és az általános árszínvonal kapcsolatával foglalkozik. A modern korban a kérdést a 16. század óta többé-kevésbé folyamatosan vitatták. A vitában központi szerepet játszott egy olyan konkrét nézet, amelyet általában a pénz mennyiségi elméletének hívtak. Bár a név (ami valami olyan kifejezésnek a rövidítése, hogy a pénz vásárlóerejének pénzmennyiségi elmélete) a 19. század végéig nem volt használatban, az alapelemei annak az elemzésnek, amelyre vonatkozik, megtalálhatóak Jean Bodinnak a Közép- és Dél-Amerika spanyol meghódítását követő európai inflációról szóló írásaiban, míg figyelemreméltóan teljes leírását David Hume közölte 1752-ben. Hume műve is egy inflációs időszak, nevezetesen a Mississippi buborék nyomán keletkezett, és azóta is, amikor csak infláció volt, a mennyiségi pénzelmélettel kapcsolatos vita is folytatódott. Az elmélet egy változata amelynek sok vonását Hume is elfogadná központi eleme annak az elméletrendszernek, amely monetarizmus-ként közismert, és a monetaristáknak 1970-es évek inflációjáról folytatott vitája sok szempontból egyszerűen a több évszázados vita legújabb fordulója volt.

A mennyiségi pénzelmélet történetét még röviden sem lehet úgy tanulmányozni, hogy az embert ne lepnék meg azok az általános témák, amelyek folyamatosan szerepet kaptak benne, vagy hogy ne hozná zavarba, hogy a közgazdászok két- vagy háromszáz éve nem tudják egyszer és mindenkorra lezárni a benne fogalt kérdéseket. Ebben az esszében ezzel a rejtéllyel fogok foglalkozni. Először röviden leírom a mennyiségi pénzelméletet, és felvázolom, hogy kritikusai mely vonásait támadták. Azután a folytatódó vita főbb empirikus elemeit fogom tárgyalni, és megkísérlem azonosítani azokat a nem egyértelmű részleteket, amelyek lehetővé teszik, hogy értelmes embereknek ilyen hosszú ideig eltérjenek a nézetei azt illetően, hogy helytálló-e a mennyiségi pénzelmélet korunkban. Végül pedig arra adok néhány ötletet, hogy miért kelt a vita ennyi figyelmet, és miért foglalkoznak vele ilyen intenzíven.

A mennyiségi pénzelmélet Szerkesztés

Valószínűtlen, hogy egy évszázadokon át vitatott tétel változatlan maradjon az évek során, és ez így van a mennyiségi pénzelmélettel is. Ennek ellenére figyelemreméltó az elmélet folyamatossága. Ezt illusztrálandó érdemes az elmélet történetét a közepén, az első világháború előtt kezdeni. Ekkorra már leírták matematikai fogalmakkal, és mai neve is közismert volt. Két formája létezett, melyek közül az (akkor) ismertebbet Irving Fisher fejezte ki szabatosan A pénz vásárlóereje című művében (1911).

Fisher változata egy könyvelési azonosságból indul ki, abból a nyilvánvaló igazságból, hogy bármely gazdaságban a kifizetett pénzeknek egyenlőnek kell lenniük a kapott pénzekkel. Az első a pénzmennyiség (M) szorozva a pénz forgási sebességével (V), ami azt jelenti, hogy egységnyi pénz átlagban hányszor cserél gazdát adott idő alatt. A pénzbevételek összege pedig a fizikai tranzakciók számának (T) és az átlagos árnak (P) a szorzata. Így az ún. forgalmi egyenlet:

MV = PT

Ez még nem a mennyiségi pénzelmélet, de hasznos segítséget nyújt annak megfogalmazásához, amelyet Fisher a következőképpen tett meg:

Normális esetben az árszínvonal egyenes arányban változik a pénzmennyiséggel (és a pénzbetétekkel, amelyek változása normális esetben szintén összhangban van a pénz mennyiségével), feltéve, hogy a pénz forgási sebessége és a tranzakciók száma állandó, és hogy a betétek elhelyezése meghatározott mértékben növekszik. Ez az egyik fő állítás, ami az árak színvonalát, vagy annak fordítottját, a pénz vásárlóerejét illeti. Ebből áll az úgynevezett mennyiségi pénzelmélet. A normális esetben kifejezés azért kerül a megfogalmazásba, hogy kiszűrje az átmeneti időszakokat, vagy az üzleti ciklusok hatását.

A bankbetétekről és üzleti ciklusokról később, egyelőre maradjunk annál, hogy Fisher számára a mennyiségi pénzelmélet azzal az állítással egyenlő, hogy ha minden más változatlan, az árszínvonal a pénzmennyiséggel egyenes arányban változik. (Pénz alatt ő bankjegyeket és pénzérméket értett.) Vegyük figyelembe azt is, hogy ez egy elmélet nem tautológia, egyrészt mert a szerző meghatározta, mi az a "minden más", másrészt pedig műve más helyein hosszasan bizonygatja, hogy bár ezek a tényezők valóban változnak az időben, változásaik (az átmeneti időszakoktól és üzleti ciklusoktól eltekintve) függetlenek a pénzmennyiség és az árszínvonal alakulásaitól. Végül érdemes észrevenni, hogy a pénz és az árak közötti kapcsolat ilyen megfogalmazásai a 18. század óta folyamatosan feltűnnek a pénzgazdaság irodalmában. David Hume matematikailag talán kissé kevésbé pontosan fogalmazta meg a mennyiségi elméletet 1752-ben:

Szinte magától értetődő elvnek tűnik, hogy mindennek az ára az árucikkek és a pénz közötti aránytól függ, és hogy bármelyiket is érje bármilyen jelentős változás, annak ugyanolyan a hatása, mely emelheti, vagy csökkentheti az árat. Növeld az árucikkek mennyiségét, azok olcsóbbak lesznek. Növeld a pénzmennyiséget, és növekedni fog az értékük.

1911-re tehát a mennyiségi elmélet bőven benne járt létezésének második évszázadában.

És mi a helyzet az újabb irodalommal? Hogy illusztráljuk a mai monetarizmus és a mennyiségi elmélet hagyománya közötti folytonosságot, röviden le kell írnunk az elmélet úgynevezett Cambridge-i változatát, amely szintén az első világháború előtti időszak terméke. Ez a megközelítés a kereslet és kínálat rendszerét használta fel, és azt állította, hogy ha egy gazdaságban a pénz mennyisége adott, akkor annak vásárlóereje attól függ, hogy a gazdaság mennyi pénzt akar tartani. Úgy gondolták, hogy ez a mennyiség egyéni keresletek összege, és az elmélet legpontosabb megfogalmazása (amely Keynesé, 1923-ból) azt mondta, hogy ezek a jövedelemtől függnek, ha minden más változatlan. Így a gazdaság pénzkereslete kifejezhető a nemzeti jövedelem k arányában, vagy, ha Y a reál nemzeti jövedelem, P pedig valamilyen megfelelő árindex, akkor PY arányában. Hogy egy kereslet-kínálat rendszerben egyensúly legyen, a kínált és a keresett mennyiségnek egyenlőnek kell lennie, amelyet a Cambridge-i egyenlet fejez ki:

M = kPY

amit átírhatunk a következő alakba:

M(1/k) = PY

Most ha szilárd kapcsolat van a gazdaságban lejátszódó tranzakciók mennyisége és a reál nemzeti jövedelem között, akkor szilárd kapcsolatnak kell lennie a pénz Fisher-féle forgási sebessége és a Cambridge-i jövedelem forgási sebesség amit itt 1/k-val jelöltünk között is. Pigou, a Cambridge-i megközelítés egyik vezető kidolgozója mutatott erre rá 1917-ben, és Fisherre utalva megjegyezte, hogy Ennélfogva nyilvánvaló, hogy nincs ellentmondás az én (a Cambridge-i) formulám és aközött, ami a mennyiségi elméletben van.

De bár ellentmondás nem volt közöttük, a mennyiségi elmélet Cambridge-i változata kezelhetőbbnek bizonyult (ahogy Pigou meg is mondta), nagyrészt mivel a nemzeti jövedelmet sokkal egyszerűbb mérni, mint a tranzakciók számát, és mert nemzeti jövedelemhez kapcsolódó árindexeket is egyszerűbb létrehozni, mint tranzakciókhoz kapcsolódókat. Így a mennyiségi elmélet Cambridge-i megfogalmazása maradt életképes. Az utóbbi egyenlőség jobb oldala a nemzeti jövedelem nominálértéke, így magától értetődő és közvetlen összefüggés van a mennyiségi elmélet ezen változata, valamint Milton Friedman azon állítása között, hogy

Mert mind hosszú, mind rövid távon következetes, ha nem is pontos kapcsolat van a pénzmennyiség növekedési üteme, illetve a nemzeti jövedelem növekedési üteme között. Ha a pénzmennyiség gyorsan nő, a nemzeti jövedelem is, és fordítva. (p.30.)

A Friedman monetarizmusa és a mennyiségi elmélet közötti folytonosság még nyilvánvalóbban kitűnik egy másik kijelentéséből, miszerint: a keresett reálpénzmennyiség (kY a második egyenlőségben) nem függ az árszínvonaltól (p.31.). Végül figyeljük meg, hogy a monetarizmus központi állításának Friedman-i változata, vagyis hogy az infláció mindig és mindenütt pénzügyi jelenség (p.32., kiemelés Friedmantól) szintén közvetlenül következik a mennyiségi elméletből, amit igazolhatunk, ha akár az első, akár a harmadik egyenlőséggel elvégezzük azt a kísérletet, hogy M-et hagyjuk exogén módon nőni, 1/k-t, (vagy V-t), és Y-t (vagy T-t) pedig olyan változóknak tekintjük, amelyek csak lassan változnak (ha egyáltalán), és amelyek viselkedése független mind M-től, mind P-től.

Röviden, a mennyiségi pénzelmélet már több mint két évszázada az általános árszínvonal viselkedésének elmélete, amely az árszínvonal-változás okaként főleg (de nem kizárólag) a pénzmennyiség változását jelöli meg. Ahhoz, hogy ez empirikusan igazolható legyen, két dolgot kell kimutatni: először is, hogy megengedve pontosan meghatározott egyéb dolgok hatását is valóban megfigyelhető egyenes arányosság a pénz és az árak között; másodszor pedig hogy valóban ki lehet mutatni a pénztől az árszínvonal felé vezető oksági kapcsolatot. Ahogy a mennyiségi elmélet már több mint kétszáz éve létezik, úgy kritikusai is majdnem ilyen régóta tagadják az egyik, vagy mindkét fenti állítást, amint azt látni fogjuk.

A mennyiségi elmélet kritikái Szerkesztés

Sohasem mellőzték annyira a mennyiségi elméletet, mint a második világháborút követő két évtizedben, jóllehet ennek a mellőzésnek nem a háború volt az oka, hanem az azt megelőző válság, illetve az azt követő keynesi "forradalom" a közgazdaságtanban. Mint az árszínvonal elmélete, a mennyiségi elmélet semmit sem mondott a válságról, és az 50-es évek elejére a tankönyvírók épp csak érintőlegesen foglalkoztak vele (ha egyáltalán), és akkor is általában azt sugallva, hogy az sohasem volt több haszontalan tautológiánál.

A keynesi forradalom mérvadó brit képviselői amellett kardoskodtak, hogy a pénz forgási sebessége fogalmának nincs jelentősége, és így az a monetáris politika elemzésénél irreleváns. Így mikor az 1958-59-es évben a brit Radcliffe-Bizottság (a pénzügyi rendszer működésével foglalkozó bizottság) meghallgatta, Richard Kahn a forgási sebességet "teljesen hamis fogalom"-nak nevezte, Nicholas Caldor pedig azt magyarázta ugyanennek a bizottságnak, hogy "a forgási sebességet ... nem olyan tényezők határozzák meg, amelyek függetlenek lennének a pénzkínálattól, vagy a pénzbeli fizetések nagyságától; az egyszerűen ennek a két mennyiségnek a kapcsolatát tükrözi". Ez a szélsőséges állásfoglalás nem volt történelmi előzmény nélkül való (hasonló nézetek fejeződnek ki Sir William Petty Verbum Sapienti című, 1665 körül írott művében) mindazonáltal újszerű volt, de nem bizonyult hosszú életűnek ebben a vitában. Bár a Radcliffe Bizottság kritika nélkül elfogadta Kahn és Kaldor nézeteit, nem kellett volna ezt tennie, ugyanis az elétárt empirikus bizonyítékok azt mutatták, hogy a háború előtti és utáni Britanniában a pénz forgási sebessége szisztematikusan a kamatlábhoz kötődött, így az önálló jelentőséggel bír.

Bár a bizonyíték, hogy a pénz forgási sebessége fordított arányban változik a kamatlábbal, elégséges ahhoz, hogy megcáfoljuk Kahnnak és Kaldornak a mennyiségi elmélettel szemben megfogalmazott ellenvetéseit, még nem mutatja ki az elmélet érvényességét. A neoklasszikus közgazdasági elmélet, amelyet a mennyiségi elmélet minden képviselője, és sok ellenzője egyaránt elfogad, a 19. század vége óta felismerte, hogy kamatot veszítünk, mikor pénzt tartunk, és hogy a kamatláb a várt inflációs rátával párhuzamosan növekszik. Ennek az elemzésnek az alapjait tulajdonképpen Alfred Marshall (1887-ben), és Irving Fisher (1896-ban) fektették le, akik a mennyiségi elmélet fentebb tárgyalt "Cambridge-i", illetve "tranzakciós" változatainak úttörői voltak, de azt teljesen és pontosan csak Friedman fogalmazta meg (1956-ban), felhasználva a pénzkereslet cambridge-i elméletét, amely sokat köszönhet Keynes likviditás-preferencia-elemzésének (1936).

A kérdéses elemzés ahhoz az elméleti előfeltevéshez vezet, hogy a pénz forgási sebessége szisztematikusan és pozitívan együtt változik a kamatlábbal, pontosabban a várt kamatlábbal, és így a nominális kamatlábbal, amennyiben ez utóbbiakat a piac határozza meg, a hatás konkrét mértékéről azonban semmit sem mond. Ez pedig kulcsfontosságú, mert könnyű megmutatni, hogy ha a forgási sebesség elegendően érzékeny az inflációra, akkor ez utóbbi, ha egyszer elkezdődött, végtelenül felgyorsulhat akár pénzügyi expanzió nélkül is. Ezzel szemben ha valamilyen nem-pénzügyi tényező meghatározza az általános árszínvonal jövőbeli alakulására vonatkozó várakozásokat, a forgási sebesség elegendően nagy érzékenysége azt eredményezi, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége tetszés szerint változhat úgy, hogy annak minden hatását a forgási sebesség változása nyeli el, nem pedig az árszínvonalé. Ha az árszínvonal megváltozik a saját, a jövőre várt értékéhez képest, az megváltoztatja a várt inflációs rátát, és olyan hatással lesz a forgási sebességre, ami nagy mértékben (elvileg teljesen) kiegyenlíti a változást. Ezt a következtetést, amely nagyon hasonlít a likviditási csapda keynesi elméletére, világosan csak az utóbbi tíz évben dolgozta ki Thomas J. Sargent és Neil Wallace (1982-ben). Ugyanakkor itt az a fontos, hogy a monetarizmusnak, a mennyiségi elmélet modern megtestesülésének az a kulcsfontosságú empirikus állítása, hogy a(z elég gyors) monetáris expanzió szükséges és elégséges az inflációhoz, nem következik a neoklasszikus pénzelmélet bármelyik megfogalmazásából, hanem csak azokból, amelyekben a pénz forgási sebességének (vagy a pénzkeresletnek) az inflációra (illetve a kamatra) vonatkozó rugalmassága nem "túl nagy".

Bár csak nemrég értettük meg, hogy a neoklasszikus hagyomány alapján és ezt a gondolatmenetet folytatva pontosan kritizálható a mennyiségi elmélet, a 18. és a 19. században sok pénzüggyel foglalkozó közgazdász eltávolodott a mennyiségi elmélettől, mikor árupénzen alapuló rendszereket elemeztek, olyan indokkal, amely egy kicsit hasonlít azokra, amelyekkel Sargent és Wallace alátámasztotta, hogy miért nem értenek egyet a monetarista elmélettel. A kérdéses közgazdászok távolról sem szakadtak el radikálisan a tárgyukra vonatkozó fő iránytól, és Adam Smith éppúgy közéjük tartozott, mint Thomas Tooke és társai az ún. Banking-iskolában. Ők és sokan mások azt a nézetet osztották, hogy az árupénz, vagy az árura váltható papírpénz értékét az árucikk más jószágban kifejezett előállítási költsége határozza meg. Azzal általában egyetértettek, hogy az átválthatatlan papírpénz értéke annak mennyisége függvényében változik, de a pénz mennyiségi elméletének érvényességét csak ebben a speciális esetben ismerték el. Tooke szavaival (1844)

"Minden új, a korábbi szinten felüli [átválthatatlan papírpénz-] kibocsátást hamarosan az árak és bérek további emelkedése, és az árfolyam esése követi. [Átváltható bankjegyeket] csak azok számára bocsátanak ki, akik aranyra jogosultak, de inkább bankjegyeket kívánnak tartani; és hogy több, vagy kevesebb bankjegyre van szükség, az a konkrét céloktól függ, hogy mire fordítják őket. A mennyiség tehát következménye, nem pedig oka a keresletnek [a javakénak]." (p.69.)

J. Laurence Laughlin, a mennyiségi elmélet fő amerikai ellenzője a századfordulón, még ennél is tovább ment. Számára még az átválthatatlan papírpénz jelenlegi vásárlóerejének meghatározásában is fontos tényező volt annak a valószínűsége, hogy azt a jövőben aranyra váltják. A zöldhasúak értékének a polgárháború alatti ingadozását az északiak hadiszerencséjéhez kapcsolta, az aranyra váltás 1879-es visszaállításáig tartó defláció pedig magyarázata szerint az aranyra váltás visszaállítására vonatkozó várakozások hatását tükrözte, semmint a pénzmennyiségben mutatkozó bármilyen változás szerepét. Laughlin számára tehát a pénz "tényleges, vagy várható" fedezetének minőségében bekövetkező változások határozzák meg annak vásárlóerejét, a forgási sebesség ingadozása pedig biztosítja, hogy a pénzmennyiség változása mindig összhangban legyen a vásárlóerővel. Azok az olvasók, akik ismerik Sargant és Wallace írásait, felfedezhetik, hogy álláspontjuk ebben a kérdésben alapvetően hasonló ahhoz, amit Laughlin fejtett ki.

Tooke és a Banking iskola nem tagadták, hogy a pénzmennyiség és az árszínvonal általában együtt mozognak, hanem a változók közötti okozati viszony irányát kérdőjelezték meg, amellett érvelve, hogy az árakból következik a pénzmennyiség, nem pedig fordítva. Művük ebből a szempontból tartalmazta a mennyiségi elmélettel szembeni gondolkodás egyik fontos és folyamatosan jelenlévő elemét. A Banking iskola a konvertibilis fizetőeszközök esetére korlátozta azokat a feltevéseket, amelyeket ma a "fordított okság", vagy a "belső pénz" hipotézisének nevezünk, és amint azt később, a mennyiségi elméletről nyitott gazdaságot feltételezve folytatott vitához érve látni fogjuk, álláspontjukra ott is gyakran lehet hivatkozni. A fordított okság más képviselői viszont sem 1840 előtt, sem azután nem fejtették ki ilyen gondosan álláspontjukat. Így 1797 és 1821 között felfüggesztették a Bank of England bankjegyeinek aranyra történő átváltását, és ezen időszak alatt kétszer is volt komoly infláció (1800-1801, 1809-1810). A mennyiségi elmélet képviselői, akik akkor bullionisták-ként voltak ismertek, a bank túlzott pénzkibocsátását okolták, ám annak igazgatói és védelmezői kínálati oldali tényezőknek tulajdonították ezeket a jelenségeket, mint például a rossz termés, vagy a kereskedelem zavarai, amit a Franciaországgal vívott háború kibontakozásával lehetett összefüggésbe hozni. Ezen kívül a mennyiségi elmélet ellenzői úgy érveltek, hogy ha a bank úgy szabályozná a bankjegykibocsátást, hogy csak jó minőségű, rövid lejáratú kereskedelmi papírokat (ún. valódi váltókat) számítolna le bármilyen, neki felkínált mennyiségben, a forgalomban lévő pénz mennyisége következménye, nem pedig oka lenne az áraknak, még akkor is, ha azt nem váltják át aranyra.

Walter Bagehot később úgy hivatkozott a Bank igazgatóinak ilyen értelmű kijelentéseire, mint amelyek szinte klasszikusan értelmetlenek, de ez nem akadályozta meg, hogy a valódi váltó elmélet a 19. század folyamán, és még a 20. században is újra meg újra nagy népszerűségnek örvendjen. Általánosabban, ha nyíltan nem is kapcsolódik a valódi váltó elméletéhez, a fordított okság hipotézisét ma is sokan osztják. Keynes már idézett Cambridge-i tanítványai, akik az 1950-es évek végén azt bizonygatták, hogy a forgási sebesség végtelenül képlékeny, az 1970-es évekre ezt a jobban védhető álláspontot választották. Mi több, arra a kérdésre, hogy akkor mi határozza meg az árszínvonalat, a legkiválóbb közülük, Joan Robinson, a következő választ adta:

"Az Általános elmélet fő tanulságát úgy lehet megfogalmazni, hogy a pénzben kifejezett általános árszínvonal nem pénzügyi jelenség; alakulása főleg bértárgyalásoktól függ (sic); azaz azt lehet mondani, hogy nagyon nagy mértékben politikai jelenség."

Amellett, hogy teljesen félreértelmezi, miről szól Keynes mesterműve (1936), amelyre hivatkozik, az állítás mindazonáltal sokatmondó, mert illusztrálja, hogy a mai vitákban, ahogy kétszáz éve, és a közbenső időszakban is általában, hogyan jár együtt a pénz és az árak között fordított oksági viszonyt feltételező hipotézis azzal a nézettel, hogy az infláció független költségnövelő tényezők függvénye.

Az évek során változtak egy keveset azok a tényezők, amelyeknek különböző korokban és helyeken különleges fontosságot tulajdonítottak. A francia háborúk alatt, ahogy már említettük, akik tagadták a pénzügyi tényezők szerepét, a termést és a kereskedelem háború miatti megszakadását említették a brit infláció okaiként; 1909-ben (p. 266-271) Laughlin a vámokat, valamint a trösztöket és szakszervezeteket emelte ki az emelkedő árak okaiként az Egyesült Államokban; míg az 1970-es évek Nagy-Britanniájában a bérharc kapott kitüntető figyelmet, ahogy az Joan Robinson fenti idézetéből világosan látszik. De a lista, amelyből ezeket a konkrét elemeket kiválasztották, figyelemre méltóan állandó maradt az idők során. Akik ma az emelkedő költségek jelentőségét hangoztatják, talán több figyelmet fordítanak a szakszervezetekre, mint 19. századi elődeik, de ezekről a szervezetekről az utóbbiak sem feledkeztek meg, és a rossz termést, valamint a háború miatti zavarokat sem mellőzik teljesen az emelkedő költségek 20. századi szószólói, ahogy az egy, mondjuk az 1977-es McCracken jelentésre vetett pillantásból rögtön kiderül.

Mi a pénz? Szerkesztés

A fent vázolt vita pontjait empirikusan meg lehet vizsgálni, és a mennyiségi elmélet érvényességével foglalkozó polémiának a kezdetektől fogva volt egy fontos, kifejezetten empirikus eleme. A vita részletei természetesen változtak, ahogy az adatok és a statisztikai módszerek fejlődtek az évek során, de bizonyos témák és problémák már a kezdetektől fogva jelen vannak benne. Ezek közül az első és a legnyilvánvalóbb részben jelentéstani, részben tartalmi kérdés, nevezetesen annak a nehézsége, hogy a pénz fogalmának empirikus tartalmat adjunk. A használat sohasem volt egységes, de az korrekt általánosítás, hogy az idő előrehaladtával a azoknak a vagyontárgyaknak a köre, amelyeket pénznek hívunk, és amelyek mennyisége a mennyiségi elmélet szerint meghatározza az árszínvonalat, folyamatosan bővült. Hume például (1752) a "pénz" szót az arany (vagy ezüst) érmére használta, bár azzal egyetértett, hogy a "papír hitel", ami bankjegyet jelentett nála, szintén befolyásolhatja az árakat. A 19. század közepére a bankjegyeket tekintették pénznek, de a többi összetevőjét annak, amit általában fizetési eszköznek neveztek, nem, és a mennyiségi elmélet főáramának ebben az időben az volt az álláspontja, hogy az így meghatározott pénz, és csak az így meghatározott pénz befolyásolta az árakat.

Nagy-Britanniában az úgynevezett currency-iskolának volt ez a nézete, amely támogatta, és sikeresen keresztül is vitte az 1844-es banktörvényt. A törvény fő intézkedései közé tartozott, hogy előírta: a forgalomban levő bankjegyek mennyiségének pontosan meg kell felelnie a Bank of England aranykészleteinek azáltal, hogy 100 százalékban fedezetteknek kell lenniük, ugyanakkor az alapvetően szabályozatlan bankosztályon keresztül a bank teljesen szabadon, saját belátása szerint helyezhetett ki betéteket, és ezeket az intézkedéseket kifejezetten erre a hibás elképzelésre hivatkozva indokolták. A törvény ellenzői, a banking iskola nagyrészt azon az alapon ellenezte konkrétan ezt a törvényt, illetve általában a pénz mennyiségi elméletét, hogy:

"Bármilyen jelentőséget tulajdonítunk is a bankjegyeknek, legyen az az árakkal, vagy a kamatlábbal, vagy a kereskedelem állapotával kapcsolatos, azt nem tagadhatjuk meg a csekkektől, vagy azok alapjától, a látra szóló betétektől" (Tooke 1844, p.25)

Ezt a tételt nagyon aprólékosan kidolgozta már korábban Henry Thornton (1802), akit bár manapság saját kora, vagy bármely kor mennyiségi elméletének egyik legfontosabb kifejtőjének tartanak, a 19. század közepén úgy tekintettek, mint aki a bullionista vita korai szakaszában indokolatlanul elfogult volt a Bank of England iránt, a legkevésbé sem azért, mert érzékeny volt az ilyen intézményi részletekre. Ennek ellenére ebben a kérdésben elfoglalt álláspontja, amelyet a banking iskolára hagyott, annyira világosan helyes volt, hogy a következő évtizedekben az iskola 1844-es politikai kudarca dacára ez lett az ortodox felfogás, a mennyiségi elmélet, illetve amit akkor ezalatt értettek, számottevő érdeklődést váltott ki. Ennek következtében Mill, miután Elvei több kiadása olvasóinak elmondja, hogy "...mivel a javak és a tranzakciók száma egyenlő, a pénz értéke fordítottja a mennyisége és azon dolog szorzatának, amelyet forgási sebességnek hívnak" (p. 494), rögtön a következőképpen pontosítja ezt a következtetést:

"Mikor a hitet is számba vesszük, mint fizetőeszközt, megkülönböztetve azt a készpénztől, azt találjuk, hogy az árak és a fizetési eszköz közötti kapcsolat sokkal kevésbé közvetlen és szoros, és hogy egy ilyen kapcsolat már nem tesz lehetővé ilyen egyszerű kifejezésmódot." (p. 495)

Mill bizonytalanul kezelte ugyan a bankbetétek széleskörű elterjedésének következményeit, de a 19. század végére az ezzel járó problémáknak két külön, világosan megfogalmazott megközelítése tűnt fel a mennyiségi elmélet irodalmában.

Az első, amelyet például a mennyiségi elmélet első világháború előtti Cambridge-i képviselői fogadtak el, a bankbetéteket nem pénzként kezelte, hanem egy olyan, fontos tényezőként, amely befolyásolja annak forgási sebességét. Ez a megközelítés elég ártalmatlannak tűnik, de a gyakorlatban oda vezetett, hogy a mennyiségi elmélet empirikus alkalmazásában a forgási sebesség ingadozása több figyelmet kapott, mint a pénzmennyiség. Knut Wicksell (1898), aki önmagát a mennyiségi elmélet jóllehet kritikus képviselőjének tekintette, ezt az érvelést továbbvitte addig az elméleti határesetig, amelyet ő "tiszta hitelgazdaság"-nak nevezett, ami alatt olyan gazdaságot értett, amelyben minden cserét bankpasszívák átutalása közvetít. Arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen esetben a mennyiségi elmélet többé nem lenne releváns. Bár maga Wicksell kevés gyakorlati jelentőséget tulajdonított ennek a speciális esetnek, svéd közgazdászok későbbi generációival más volt a helyzet, és Bertil Ohlin (1936) úgy jellemezte Wicksellt, mint aki sikeresen megmenekült attól a zsarnokságtól, amelyet a "pénzmennyiség" fogalma nem sokkal ezelőttig a pénzelmélet felett gyakorolt (p. xiv). Wicksell utódainak kezében aztán, akik hatása messze túlterjedt Svédországon, a wickselli pénzelmélete teljesen megtisztult a mennyiségi elméletből származó gyökereitől, míg végül sok modern, a pénz jelentéktelenségéről szóló elemzésnek, valamint a korábban tárgyalt fordított okság hipotézisnek nem lett az elméleti alapja.

A második, a bankok szerepével foglalkozó megközelítést Irving Fisher fogalmazta meg világosan, aki a pénz úgy határozta meg, mint "...ami általában elfogadható más javakért cserébe..." (1911, p. 8, kiemelés Fishertől), mennyiségi egyenletét pedig kiterjesztette a következő alakra (ahol az aposztróf a bankbetétekre utal):

MV + MV = PT

Fisher tehát valójában beépített a mennyiségi elméletbe egy olyan fogalmat, amelyet korábban azzal eléggé ellentétesnek tartottak. Ezzel példát állított sok, a mennyiségi elmélet hagyományain alapuló későbbi munka számára, mert ahogy a pénzügyi rendszerek tovább fejlődtek, folytatódott a vita, hogy mi pénz, és mi nem az, illetve hogy a mennyiségi elmélet releváns marad-e, és annak képviselőit gyakran jellemezte az a szándék, hogy az elméletet egyre tágabb aggregátumra alkalmazzák. Friedman (1987) nemrég a következőképpen foglalta össze a dolgot: "Nincs egyetlen helyes módja annak, hogy kifejezzük...a pénzmennyiséget.... A "pénz" definíciójáról zajló folyamatos vita és az idevágó elméleti kritériumokban való megegyezés hiánya ellenére a gyakorlatban a legtöbb pénzüggyel foglalkozó közgazdász általában széleskörű egyetértést tanúsít abban, hogy adott időben és helyen mit, vagy miket érdemes megfeleltetni a pénz fogalmának." (p.2)

Az állítás első mondatát nem lehet vitatni, a másodikat azonban kétségtelenül igen. Így a Bank of Canada egy nemrégiben keletkezett szakmai jelentése (Hostland, Poloz és Storer, 1989) a pénzkínálat meghatározásának nem kevesebb, mint 46 különböző módját vizsgálja meg tulajdonságaik szerint. Ez egy szélsőséges ám semmi esetre sem atipikus példája annak, hogy a pénz meghatározásával kapcsolatos problémák továbbra is milyen fontos szerepet játszanak a mennyiségi elméletről folytatott vitának.

Korreláció és okozati viszony. Szerkesztés

Nem szabad eltúlozni azokat a problémákat, amelyeket a pénz bizonytalan meghatározása okoz a mennyiségi elmélet számára. Ami a viszonylag hosszú idő alatt összegyűjtött adatok hosszú sorozatait illeti, azokat a következtetéseket, hogy a pénzjövedelem és a pénz változásai között szoros korreláció van, hogy, ha figyelembe vesszük a reáljövedelem változásait, a pénz és az árak nagyjából egymással arányosan ingadoznak, és hogy a forgási sebesség módszeresen, bár eléggé érzéketlenül összefügg a kamatlábbal, nagyon sok minden alátámasztja, ami ráadásul általában nem érzékeny a pénz választott definíciójára. Így hát Kahnnak, Kaldornak és a Radcliffe Bizottságnak azt a szélsőségesen mennyiségi elmélet-ellenes nézetét, hogy a forgási sebesség nem több, mint két független változó hányadosa, nem lehet komolyan venni. Ezenkívül általában semmiképpen sem igaz Sargent-nek és Wallace-nak az a feltevése sem, hogy a forgási sebesség képlékeny (és olyan okok miatt, amelyeket később tárgyalunk, ők sem állították soha, hogy az lenne). A korreláció ugyanakkor még nem okozati viszony, és azok az érvek, amelyekre itt utalok, jóllehet összhangban vannak a mennyiségi elmélettel, még nem bizonyítják, hogy igaz lenne. Ennek ellenére megfigyelni sohasem fogunk tudni a korrelációnál többet, és nem meglepő, hogy a korreláció oksági tartalmát illetően eltérő vélemények a mennyiségi elméletről folytatott vita középpontját jelentik. Az okozati viszony kérdésében az érvek két fajtájára támaszkodhatunk, amelyek először is az adatok változásának idejével foglalkoznak, másodszor pedig azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a pénzt és az árakat állítólag összekötik.

Ha azt mondjuk, hogy az egyik tényező okozza a másikat, az azt jelenti, hogy az ok bekövetkezése szükséges is, és elégséges is az eredmény bekövetkezéséhez. Legalábbis a társadalomtudományokban ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy az ok bekövetkezésének időben meg kell előznie a következményt: a racionális szereplők előre láthatják az okozó változót, és arra számítva cselekedhetnek. Ez a nyilvánvaló tény elég fontos a mennyiségi elmélet szempontjából, mert azzal a kezdetektől tisztában voltak, hogy egy nyitott gazdaságban, mely a tágabb világgazdasággal közös árupénzt használ (a tizennyolcadik századi eset), vagy ha egy nemzetközi arany-, vagy ezüststandardot tételezünk fel (a tizenkilencedik századi eset), vagy ha egy kulcsvalutához rögzített árfolyamokat használnak (a huszadik századi eset), akkor a hazai árszínvonalat és pénzmennyiséget hosszú távon egyidejűleg határozza meg a fizetési mérleg. 1752-ben Hume a következőképpen írta le az ebben részt vevő alapvető mechanizmusokat:

„Tegyük fel, hogy a Nagy Britanniában levő összes pénz 4/5-e egyetlen éjszaka alatt megsemmisülne... Nem kellene minden munka és árucikk árának ezzel arányosan csökkennie... Melyik nemzet versenyezhetne akkor velünk akármelyik külföldi piacon... Milyen kevés idő alatt hozná ezért ez vissza azt a pénzt, amelyet elvesztettünk, és emelne fel minket az összes környező nemzet szintjére? Miután ide megérkeztünk, az, hogy megteltünk vele, megállítaná a pénz további beáramlását... most már világosan látszik, hogy ugyanazoknak az okoknak, amelyek kiigazítanák ezeket a szélsőséges egyenlőtlenségeket, ha azok valami csoda folytán előállnának, a természet szokásos menetében is meg kell, hogy akadályozzák azok kialakulását, és a pénzt minden szomszédos nemzetnél az adott nemzet iparával közel arányosan örökre meg kell őrizniük. A vizek mindig egy szintben maradnak, akárhol is álljanak összeköttetésben egymással.” (p.318)

Másfél évszázaddal később (1911) Irving Fisher ugyanazt a hidraulikus hasonlatot használta, amellett érvelve, hogy:

„Egy ország ugyanolyan viszonyban van a világgal, mint a lagúna az óceánnal. Az óceán szintje természetesen a benne lévő víz mennyiségétől függ. De mikor a lagúnáról beszélünk, megfordítjuk az állítást, és azt mondjuk, hogy a benne lévő víz mennyisége függ az óceán vízszintjétől.” (p. 123)

Ezenkívül az, hogy a rögzített árfolyamú, nyitott gazdaságban, amelyet itt feltételezünk, a pénzmennyiség endogén, újabban az egyik központi állítása lett a fizetési mérleg úgynevezett „monetáris megközelítésének”, amely Harry Johnson (1972) és Robert Mundell (1971) munkásságával hozható összefüggésbe.

Így hát lehet, hogy a pénzmennyiség növekedése éppúgy szükséges és elégséges az áremelkedéshez rögzített árfolyamú, nyitott gazdaságban, mint bármilyen másikban, de ha egy ilyen gazdaság fizetési mérlegét világgazdasági események zavarják meg, akkor inkább azt kell hinnünk, hogy az otthoni árszínvonal és a pénzmennyiség is reagál a kérdéses zavarra, semmint hogy az utóbbinak oksági szempontból különleges jelentőséget tulajdonítsunk. Bár lehet, hogy az ilyen zavarban működésbe lépő közvetítő mechanizmus a fizetési mérlegből kiindulva az otthoni pénzkészletre hat, és csak azon keresztül az árakra, logikailag nem szükségszerű, hogy ennek minden egyes esetben így kellene történnie. Ugyanígy lehetséges az is, hogy a kérdéses zavart érzékelő, és annak végső következményeire számítva cselekvő gazdasági szereplők okozzák az árváltozást, mielőtt még a pénzmennyiség megváltozna.

Ez az érv nem új. Csak hogy egy példát mondjunk, mikor Wicksell az arany beáramlásának egy az aranystandardhoz tartozó ország árszínvonalára gyakorolt hatását fontolgatta, először is azt figyelte meg, hogy: „Gyakran feltételezik azt, hogy a frissen behozott arany csak fokozatosan, megérkezése után okoz áremelkedést.” Ebben helyesen írta le azokat a következtetéseket, amelyeket Cairns (1859-1860) és Jevons (1863) vont le a kaliforniai és ausztráliai aranyfelfedezéseknek az 1850-es évek Nagy-Britanniai áraira gyakorolt hatásáról szóló empirikus tanulmányában, de Wicksell tovább ment, és megjegyezte azt is, hogy:

„Úgy is fel lehet fogni, hogy az árak a megnövekedett kereslet következtében, még az exportált javakért cserében fizetett arany megérkezése előtt megemelkednek,... hiszen már az aranybányászat előkészületeihez is... javak nagy mennyiségére van szükség, amelyeket csak a jövőben fognak kifizetni a frissen kibányászott arannyal...” (p.164, kiemelés tőlem)

Aztán az aranystandard rendszerben, és valójában minden más rögzített árfolyamú rendszerben az emelkedő árakban jelentkező következmény megelőzheti bekövetkezésének szükséges és elégséges feltételét, nevezetesen az emelkedő pénzmennyiséget, és az eseményeknek egy ilyen sorrendjét már régóta lehetségesnek tartják. Valójában a banking iskolának az az állítása, amelyre korábban már felhívtam a figyelmet, hogy aranyra válthatóság esetén az aranykitermelés költsége határozza meg az árszínvonalat, amihez a pénzmennyiségnek aztán illeszkednie kell, ezen érv egy korai változatának tekinthető, és azt nem helyes a mennyiségi elmélettel összeegyeztethetetlennek tartani.

A fordított oksággal kapcsolatos érvek nem mindig tételezték fel a rögzített árfolyamú, nyitott gazdaságot. Ahogy feljebb azt már említettem, a fordított okság fogalmát gyakran azzal az állítással hozták összefüggésbe, hogy az infláció az emelkedő költségek miatt jön létre. A mennyiségi elmélet egyetlen képviselője sem tagadta soha, hogy a gazdaság egyes szektoraira jellemző tényezők előidézhetik, és néha elő is idézik egyes árak emelkedését, de ahhoz mindig is ragaszkodtak, hogy az ilyen hatást máshol bekövetkező árcsökkenések ellensúlyozni fogják, hacsak a növekvő pénzmennyiség nem igazodik ahhoz. Ha viszont hozzáigazodik, a mennyiségi elmélet képviselői úgy érvelnének, és igazából már régóta így is tesznek, hogy akkor valójában fellép az általános árszínvonal emelkedésének szükséges és elégséges feltétele, és a pénzügyi expanzió valóban „oka” az inflációnak, jóllehet az árszínvonal változása megelőzte a pénzmennyiség változását. Így a sterling aranyra válthatóságának felfüggesztése 1797 és 1821 között lényegében rögzített árfolyamú országgá tette Nagy-Britanniát. Egy jelentésben —lásd Cannan (1919)— amelyet általánosan mérföldkőnek tekintenek a mennyiségi elmélet irodalmában, a Nagy-Britannia 1809-1810-es inflációs problémáinak (amelyek indikátora, árindexek hiányában, megegyezéssel az árfolyam lett) vizsgálatára felállított alsóházi bizottság a következőképpen érvelt:

„Mindazonáltal az Ön bizottsága egészében nincs azon a véleményen, hogy az árfolyamok jelentős csökkenése, annak mértéke és foka egyértelműen a bankjegyek számának egyidejű gyarapodására lenne visszavezethető. Úgy vélik, hogy az árfolyam kisebb és szokványos ingadozásai általában a kereskedelem alakulásával hozhatók összefüggésbe; hogy politikai események, hatással lévén a kereskedelem állapotára, gyakran hozzájárulhattak az árfolyamnak úgy az emelkedéséhez, mind az eséséhez; és hogy konkrétan azok első jelentős csökkenése 1809 kezdetén... olyan kereskedelmi események számlájára írhatók, amelyek abból erednek, hogy a francia császár csapatai elfoglalták Németország északi részét. A baj az volt, hogy a fennálló rendszerben (a pénzmennyiség szabályozása miatt) a csökkent árfolyamnak nem volt módja, hogy helyreálljon... úgy tűnik, a papírpénz mennyiségének csökkentése... a fő, ha nem az egyetlen korrigáló intézkedés, amihez folyamodhatunk.” (p. 35.)

Itt, mint abban az alapvetően azonos vitában is, amely az Egyesült Államokban zajlott a az 1970-es években a monetáris politikával összeegyeztetett olajárak (a mennyiségi elmélet képviselőinek szemében) inflációs következményeiről, a mennyiségi elmélet tételeinek próbája nem az időbeli adatok tanúságában rejlett, hanem egy fordított kísérlet eredményében: mi történt volna az árakkal, ha más lett volna a pénzmennyiség időbeli alakulása? A mennyiségi elmélet képviselői úgy érvelnének, hogy az árszínvonal emelkedése vagy be sem következett, vagy gyorsan megfordult volna, míg a „fordított okság” szószólói vagy azt várnák, hogy az árak ettől függetlenül emelkedtek volna, a pénzkészlet helyett a termelés és/vagy a forgási sebesség változásával, vagy azt állítanák, hogy ilyen körülmények között lehetetlen lenne a pénzkészletet állandó szinten tartani. Természetesen nincs mód arra, hogy a való világ adataival ilyen kísérletet végezzünk. A közgazdaságtanban a fordított kísérletek szükségszerűen elméletiek.

A közvetítő mechanizmus, és a ciklus Szerkesztés

A közgazdászok folyamatosan végeznek elméleti kísérleteket, hogy levezessék ennek, vagy annak a megrázkódtatásnak, vagy eljárásnak a következményeit. Erre valók a közgazdasági modellek, és ha a modelleknek, amelyeket ilyen kísérletekben használunk, az egyes alkotóelemei empirikusan jól alátámaszthatók, valamennyire bízhatunk előrejelzéseikben. Így ha közvetlenül nem tudjuk megfigyelni, hogy az okozati viszony a pénztől az árak felé irányul, vagy pont az ellenkező irányban, legalább megalkothatjuk a változókat összekapcsoló közvetítő mechanizmus modelljét, és empirikusan megvizsgálhatjuk annak alkotóelemeit. A mennyiségi elméletnek mind a támogatói, mind az ellenzői régóta elfogadták, hogy helyénvaló így megközelíteni a vita kérdéses pontjait. Most is figyelemre méltó a folytonosság a leírások között, amelyeket a mennyiségi elmélet képviselői készítettek az évek során a közvetítő mechanizmusról, amelyen keresztül a pénzügyi okok az árszínvonalra hatnak, illetve az ellenvetések között, amelyeket ellenfeleik tettek.

Hume (1752) azt bizonygatta, hogy ...bár az árucikkek magas ára szükségszerű következménye az arany- és az ezüstmennyiség növekedésének, az mégsem azonnal az emelkedés után következik be (p.293), és hogy ...a pénzmennyiség, mikor emelkedik, ösztönzi az ipart, a pénzmennyiség növekedése és az árak emelkedése közötti időszakban (p.324). Azt is felismerte, hogy bizonyos körülmények között a pénzmennyiség növekedése együtt járhat ...azzal, hogy a hitelezők száma a kölcsönvevők fölé emelkedik, [ami] csökkenti a kamat[lábat]..., ugyanezen átmenet alatt. Továbbá már említettük azt a véleményét, hogy nyitott gazdaságban, amely egy tágabb árupénzrendszer része, az árszínvonalat végeredményben világméretű feltételek határozzák meg, és hogy a pénzmennyiség ahhoz igazodna a fizetési mérlegen keresztül; de Hume azt is tudta, hogy átválthatatlan bankjegy esetében (a rugalmas árfolyamrendszer 18. századi megfelelője), az árfolyam lenne az, amely változásával összhangba hozza az otthoni árakat a máshol uralkodókkal. Itt már, ha csírájában is, minden eleme megvan a pénz és az árak közötti közvetítő mechanizmus modern leírásainak, mind zárt, mind nyitott gazdaságra vonatkozóan.

Hangsúly szempontjából mindazonáltal fontos különbség van Hume elemzése és aközött, ami utána jött. Az a megjegyzése, hogy a pénzmennyiség növekedése néha és ideiglenesen csökkentheti a kamatlábat, kisebb megszorításként belekerült egy olyan érvelésbe, amelyet főleg annak szenteltek, hogy megalapozza a kamatlábnak a pénzmennyiségtől való alapvető függetlenségét. A kamatláb ingadozásai csak a bankügy fejlődésével kezdtek központi szerepet játszani a mennyiségi elmélet képviselőinek a közvetítő mechanizmusról szóló leírásaiban. Ezen túlmenően Hume műveiben nincs nyoma annak, hogy szerzőjük felismerte volna a makroökonómiai ingadozások ciklikus elemét. A ciklus felfedezése a 19. századi közgazdaságtan eredménye.

Thorntonhoz (1802) kell fordulnunk, hogy megtaláljuk az első világos megfogalmazását _Wicksell (1898) változatáig a legvilágosabbat_ annak az állításnak, miszerint ha a kamatláb, ami mellett a bankrendszer kölcsönad, alacsonyabb, mint az adósok számára elérhető profit, akkor folyamatos hitelnyújtás és pénzteremtés zajlik, ami aztán megemeli az árszínvonalat. Ám egy ilyen állapot természetesen a hitelnyújtási kamatláb csökkenése, vagy a profitráta emelkedése miatt is előállhat. Az utóbbi esetben, amelyet például Wicksell a tipikus esetnek gondolt, világos, hogy a pénzteremtés endogén folyamat lesz, amely összeegyezteti az árszínvonal következményeit az alapvetőbb okozó tényezőkkel, és ekkor a pénzt csak annyiban lehet az árak okának nevezni, hogy az infláció bekövetkezéséhez szükséges pénzügyi expanziót az teszi lehetővé, hogy a bank hitelnyújtási kamatlába képtelen azonnal az új profitrátához igazodni.

Bár sem Thornton, sem Wicksell nem alkalmazta ezt az elemzést a ciklikus ingadozásokra, a mennyiségi elmélet más képviselői megtették ezt, és az a lehetőség, hogy a közvetítő mechanizmusról alkotott hipotéziseket sűrűn átszőjék azok, amelyek olyan valós változók ingadozásának okairól szólnak, mint a termelés és a foglalkoztatás, amelyek már Hume művében is szerepelnek, megvalósult. Hogy tovább bonyolódjanak a dolgok, a mennyiségi elméletnek csak néhány képviselője hajlandó a pénznek a ciklus vezetésében olyan meghatározó szerepet tulajdonítani, mint amilyet az árszínvonal alakulásának meghatározásában adnak neki. Irving Fisher, Ralph Hawtrey, és napjainkban Milton Friedman számára nemcsak az infláció mindig és mindenütt pénzügyi jelenség, hanem a ciklus is főleg a dollár körül táncol, de ezzel a nézetükkel kisebbségben vannak. A mennyiségi elmélet képviselőinek nagy része arra a nehézkes (bár logikailag nem teljesen következetlen) álláspontra helyezkedett, hogy egyszerre érvelnek amellett, hogy a kérdéses elmélet jól magyarázza az árszínvonal hosszú távú ingadozásait, ám a ciklusokat inkább úgy kell felfogni, hogy azok a valós változók ingadozására reagálnak, amely reakcióhoz a bankrendszer viselkedése csak hozzáigazodik, vagy legfeljebb felerősíti azt, de nem okozza.

De ebben a vonatkozásban valamennyire még a ciklus teljesen monetáris elméletének hívei is elismerték a fordított okság gondolatának érvényességét. Idézzük fel, hogy mikor a mennyiségi elméletet tárgyalta, Fisher egyfajta kivételt tett átmeneti időszakok-kal, vagy hitelciklusok-kal. Ezt azért tette, mert úgy vélte, hogy cikluson belül a forgalmi egyenlet változói közötti okozati viszony iránya összetettebb lesz, mint a ciklusok között. Fisher számára sem az az állítás nem volt elfogadható, hogy az árszínvonal következménye valaminek, de maga nem oka semminek, sem az, hogy a forgási sebesség és a tranzakciók mennyisége (a Cambridge-i változatban reáltermelés lenne) a ciklus folyamán független lenne a pénzmennyiségtől. Konkrétan úgy gondolta, hogy a bankbetétek mennyisége belsőleg reagálna az árszínvonal ingadozásaira, mivel az utóbbi várakozásokat ébresztene az üzleti világban, és arra indítaná tagjait, hogy spekulációs célú kölcsönöket vegyenek fel a bankoktól. Bármi indítsa is el a fellendülést Fisher _a pénzkínálat hirtelen megváltozását vette alapesetnek_, ha már az beindult, a bankpénz, az árak, a kamatlábak, és a reáltermelés kölcsönhatása a fontos.

"Láttuk, hogy az emelkedő árak magasabb nominálkamatok felé tartanak... de hogy az igazodás általában nem teljes. Az árak bármilyen kezdeti növekedése a kölcsönök bővülésével jár, annak a ténynek köszönhetően, hogy a kamat nem igazodik azonnal. Ez nyereséget hoz a kölcsönvevő vállalkozónak, és az ő hitelkereslete tovább növeli a bankszámlapénzt. Ez a növekedés még tovább emeli az árakat, amit a forgási sebesség növekedése csak felerősít, bár a kereskedelem fokozódása valamelyest csökkent." (pp.71-72)

És ahogy azt már hangsúlyoztam, Fisher nem az egyetlen képviselője a mennyiségi elméletnek, aki elismeri, hogy a pénz és az árak közötti fordított oksági viszony szerves része a közvetítő mechanizmusnak. Henry Thornton Papírhitele (1802), nem is beszélve az 1810-es Aranyrúd jelentésről (lásd Cannan, 1919), úgy érvelt, hogy a pénz és az árak közötti fordított oksági viszony elkerülhetetlen, hogy ha a bankrendszer a valódi váltó elmélet előírásait követi tevékenységeinek szabályozásában, és ezért nem veszi figyelembe a hitelnyújtási kamatláb változtatásának fontosságát. Az 1844-es banktörvény egyik fontos célkitűzése a Bank of England korlátozása volt, és hogy megakadályozza a gazdasági tevékenységet ért megrázkódtatásokra a kölcsönzés terén adott endogén válaszokat, amelyek pénzteremtéshez vezethetnek. Így mikor Friedman és Schwartz a következőképpen foglalta össze Az Egyesült Államok pénzügyi története című művük (1963) egyik fő megállapítását:

Mialatt a pénznek a gazdasági tevékenységre gyakorolt hatása volt az uralkodó, a ellenkező irányba mutató hatások is világosan látszottak, különösen az üzleti ciklusokkal kapcsolatos rövidtávú mozgások alatt. (p.695, kiemelés tőlem) azt a kijelentést ismételték meg, amelyet a mennyiségi elmélet hagyományát folytató közgazdászok több mint másfél évszázada vallottak.

Röviden, még azok a közgazdászok is, akik úgy érveltek, hogy a ciklus döntően pénzügyi jelenség, mindig elfogadták, hogy annak elemzéséhez gazdagabb keretekre van szükség, mint amit a mennyiségi elmélet nyújt. És amint már hangsúlyoztam, az üzleti ciklus elméletének történetében az ilyen közgazdászok kisebbségben voltak. Marx, Schumpeter és multiplikátor-akcelerátor elméletek képviselői a kapitalista fejlődés alapvetően nem pénzügyi fejlődésében keresték ciklus magyarázatát; a reál-ciklus elmélet képviselői pedig, a szeplő-elméletet alkotó Jevonstól Kydlandig és Prescottig (1982), a termelékenység exogén megrázkódtatásainak tulajdonították azt. A ciklus pénzügyi aspektusai mindannyiuk számára mélyebb hatóerők tünetei, amelyek legfeljebb kiegészítő szerepet játszanak. Marx mindannyiuk helyett beszélhet a ciklus pénzügyi elméleteiről.

"A politikai gazdaságtan felszínessége megmutatkozik abban a tényben, hogy a hitelek bővülését és szűkülését, amelyek az ipari ciklus periodikus változásainak pusztán tünetei, azok okainak tekinti. Ahogy az égitestek mindig azt a meghatározott mozgást ismétlik, amelybe egyszer kezdtek, ugyanígy van ez a társadalmi termeléssel is, ha egyszer a bővülésnek és szűkülésnek ebbe a váltakozó mozgásába kezdett." (p.694)

Itt most nem az a célom, hogy állást foglaljak abban, melyik az üzleti ciklus helyes elmélete. Inkább a következő érvet szeretném felhozni. Ha az időbeliségre vonatkozó adatokat nem lehet arra használni, hogy megállapítsuk a pénz és az árak közötti okozati viszony irányát, a közvetítő mechanizmus részletesebb vizsgálata talán segíthet. Azonban amint egy ilyen vizsgálat empirikus aspektusaival kezdünk foglalkozni, az üzleti ciklusba is belekeveredünk, a világ ugyanis így hozza létre adatainkat. Létre lehet hozni olyan elméleti kísérleteket, amelyekben csak a pénzkészlet változásai szerepelnek, mint hatóerők, de más, logikailag éppolyan következetes kísérlete is alkothatók, amelyekben máshonnan származnak az impulzusok, a pénz pedig inkább csak kiegészítő szerepet játszik. De a modern bankrendszerek működési módja mellett még a ciklus magyarázatának tisztán pénzügyi változatai sem kerülhetik el, hogy a fordított oksági viszony szerepet kapjon bennük.

A ciklus összetett és ellentmondásos. A pénzt az árakkal összekötő mechanizmusok, amelyek olyan fontosak a mennyiségi elmélet számára, csak egy részét képezik a benne ható tényezőknek. A ciklussal kapcsolatos kísérletek sem laboratóriumban zajlanak. Figyelemre méltó a ciklusok változatossága, és nincs különösebb okunk azt hinni, hogy ugyanazok az erők mindegyikben ugyanolyan fontossággal bírnak. Kétségtelen, hogy mindez semmitmondó, de azt azonban megmagyarázza, hogy a pénzt és az árakat összekötő közvetítő mechanizmus részletes vizsgálata miért nem tudta véglegesen lezárni azt a kérdést, hogy mi ezek között a változók között az okozati viszony uralkodó iránya. Az adatok túl összetettek ahhoz, hogy egyértelmű válaszokat adjanak azokra a kérdésekre, amelyekhez használni szeretnénk őket.

Miért folytatódik a vita? Szerkesztés

Ennyi elég volt ahhoz, hogy demonstráljuk ennek a tanulmánynak az eredeti állítását, miszerint a pénz mennyiségi elmélete, amely egy több mint kétszáz évre visszamenő elmélet, valamint annak központi témái éppoly régóta kritika tárgyát képezik, és hogy az elméletről folytatott vita a folytonosság rendkívüli fokát mutatja. Ezek a tények három kérdést vetnek fel, amelyeket sorjában most fogok tárgyalni: miért fogadja el ma is jelentős számú közgazdász a mennyiségi elméletet? Miért lehetséges mindazonáltal még mindig, ennyi vita után is vitatni az érvényességét? Végül pedig miért találják a közgazdászok még mindig úgy, hogy érdemes folytatni a vitát, amikor azt már olyan régóta nem sikerült lezárni?

Szerintem a mennyiségi elméletnek két jellegzetessége van, amely megmagyarázza hosszú élettartamát. Először is, ahogy az évek során fejlődött, figyelemreméltó képességét mutatta annak, hogy kritikusai jó érveit magába olvassza. Gondoljunk például arra a kérdésre, hogy mi pénz, és mi nem az. Nem lehet kétséges, hogy bizonyos korokban és helyeken a mennyiségi elmélet képviselői szilárdan állást foglaltak ebben a kérdésben, és hogy néha nem volt igazuk. Említésre méltó példája ennek, amire már korábban is utaltunk, amikor a currency iskola képviselői tagadták, hogy az 1830-as és 1840-es évek Nagy Britanniájában a bankbetétek és hasonló eszközök befolyásolnák az árszínvonalat. A mennyiségi elmélet hosszú távon nem vesztette hitelét ezzel a tévedéssel kapcsolatos kudarca miatt, hanem egyszerűen az lett a következménye, hogy képviselői belefoglalták kritikusaik érveit a saját nézeteikbe. Ahogy feljebb már bizonygattam, a mennyiségi elmélet abban is rugalmasnak bizonyult, hogy képes volt kezelni az adatok időbeliségét, illetve az adatoknak a fordított okozati viszonnyal való kapcsolatát illető kérdéseket. Éles határvonal húzható a szilárd és hasznos elméletek között, amelyeket lehet eredményesen módosítani, valamint azok között, amelyek annyira rugalmasak, hogy már üresek. Úgy tűnik, a mennyiségi elmélet ennek a határvonalnak a jó oldalán maradt, amennyiben a pénznek az árszínvonalra gyakorolt hatásáról szóló központi állítása mindig következett módosított változataiból is, de egyúttal azt is el kell ismernem, hogy modern kritikusai valószínűleg nem értenének egyet ezzel az ítélettel.

A mennyiségi elmélet másik tulajdonsága, amely hosszú élettartamát biztosította, az empirikus bizonyítékok száma, amelyek összhangban vannak (nem azt mondtam, hogy egyedülállóan vannak összhangban) előrejelzéseivel. A pénz, pénzjövedelem, és az árak hosszú távú, különböző időkben és helyeken megfigyelt és feljebb már említett társításai figyelemre méltóak, és összhangban vannak a mennyiségi elmélettel. Tényleg az a helyzet, hogy sosem volt még jól dokumentált és jelentős infláció, amelyet ne kísért volna pénzügyi expanzió, vagy olyan jelentős pénzügyi expanzió, amelyet ne kísért volna infláció. Bizonyítékok elsöprő mennyisége áll összhangban a mennyiségi elmélettel, és mond ellent bizonyos szélsőséges kritikáinak. Amennyire az ember előzetesen hisz abban, hogy a mennyiségi elmélet meggyőzően hangzik, ezt a hitét meg is erősíti.

Az a probléma, hogy ez a hosszú távú bizonyíték összhangban van az ellentétes hipotézissel is, miszerint az árak okai a pénznek, semmint fordítva. Ezt az érvelést már elég hosszan tárgyaltam, és elég könnyű kiragadni ebből a fejtegetésből azt a fő jellegzetességet, amitől az továbbra is élő és érdekes. Az, hogy a fordított okozati viszony gondolata bármilyen konkrét esetben meggyőző-e, avagy sem, többek között attól függ, hogy milyenek a pénzügyi intézmények, mi tölti be a gazdaságban a pénz szerepét, milyen a gazdaságpolitika, stb. A pénzügyi intézmények viszont folyamatosan fejlődnek, így hát nem számít, mennyi bizonyíték gyűlt össze a pénz és az árak közötti okozati viszonynak amellett az iránya mellett, amely korábban uralkodott, mindig lehet úgy érvelni, hogy manapság már másképp vannak a dolgok. Amennyire a közgazdászok komolyan veszik azt, hogy empirizmusra törekednek (és én komolyan veszem), arra kényszerülnek, hogy minden esetben várakozzanak, mielőtt kijelenthetnék, hogy a bizonyítékok igazolták-e, vagy sem álláspontjukat. Ezen túl, ahogy már rámutattam, általában mindig sokkal többről van szó, mint a pénz és az árak kapcsolatáról, úgyhogy a kérdéses bizonyítékokat valószínűleg nehezen lehet értelmezni. Ez a két körülmény biztosan elegendő ahhoz, hogy azok, akik ebben érdekeltek, megfelelő színvonalon folytassák a vitát, különösen olyankor, amikor az infláció problémává válik, és ennélfogva a mennyiségi elmélet gazdaságpolitikai szempontból relevánssá válik.

És ezzel elérkeztünk az utolsó kérdéshez, amellyel ebben az esszében foglalkozni kívánok. Miért érdekeltek a közgazdászok abban, hogy ez a vita már több mint két évtizede folytatódik? Úgy vélem, a válasz az ideológiában rejlik. Itt hadd hangsúlyozzam: ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mennyiségi elméletről szóló viták önmagukban „tudománytalanok” lettek volna. Voltak benne —és maradnak is— logikai, és ténykérdések, amelyekben, legalábbis elméletben mindannyiunknak képesnek kellene lennie egyetérteni, ideológiára való tekintet nélkül. Ezt inkább úgy értem, hogy az ideológia miatt ez a vita jobban érdekel minket, mint egy csomó másik, amellyel foglalkozhatnánk. Itt nem maga a mennyiségi elmélet a lényeges, hanem az elméleti rendszer, amelyet kiegészít. Joan Robinson, aki amellett érvelt, hogy az infláció nem pénzügyi, hanem politikai jelenség, úgy vélte, hogy a mennyiségi egyenletet —ahogy 1970-ben írta— jobbról balra kell olvasni, úgy, hogy a pénzjövedelem a pénz oka. Viszont azt is hozzátette, hogy

"Hogy [a mennyiségi elmélet képviselői] balról jobbra olvasták az egyenletet, annak az az oka, hogy az egyenlet együtt alakult ki egy olyan, „reál” fogalmakkal kifejezett elméletrendszerrel, amely főleg az egyensúly feltételeinek kifejtéséből állt. A Gazdaság elveinek első kötetében foglalkoztatásról, felhalmozásról reálbérekről, valamint az áruk termeléséről és fogyasztásáról van szó, a második kötetbe pedig nem maradt semmi, amit tárgyalni lehetett volna, kivéve a pénzkínálatot, és az általános árszínvonalat." (p.505)

De az egyensúlynak azokat a feltételeit természetesen a „piac”, a „láthatatlan kéz” műveletei határozzák meg napjaink Elveiben éppúgy, mint annak 19. századi változataiban. Ennélfogva a mennyiségi elmélet, amelyben a reál változók a pénzügyi szektortól függetlenül határozódnak meg (legalábbis a cikluson kívül), szerves része a gazdasági és politikai liberalizmus szellemi alapjainak. Sietve teszem hozzá, hogy ezzel semmi baj sincs; személyes véleményem éppen az, hogy ez nagyrészt jól van így. De amíg a gazdasági és politikai liberalizmusnak inkább a kollektivizmust képviselő ideológiákkal kell versenyeznie, addig fogják a mennyiségi elméletet gyanakvással fogadni azok, akik ezeket a nézeteket osztják, ez a gyanakvás pedig valószínűleg élénk vitákhoz vezet. Ám a mennyiségi elmélettel kapcsolatos érvelés nem egyszerűen bal vagy jobb kérdése. A kollektivizmus konzervatív képviselői éppoly gyanakvással néznek a mennyiségi elméletre, mint a szocialisták. Ezen túl pedig a gazdasági liberalizmus hagyománya, amelynek a mennyiségi elmélet alkotóeleme, nem szélsőséges. Erősen befolyásolta az utilitarizmus, és fontos szerepet ad az olyan kollektív intézményeknek, amelyeket kormányzatnak nevezünk, még a pénzügyi szektor szabályozásában is. Ezek után nem meglepő, hogy a mennyiségi elméletet a liberális jobb oldaláról is támadják. Az 1830-as és 1840-es években az ún. „szabad banktevékenység” gondolatának nagy súlya volt a banking iskola érvelésében, amint manapság is a Sargent és Wallace által kifejtett elemzésben. Itt az az érv szerepel, hogy a magára hagyott pénzügyi rendszer jóindulatúan önszabályozó lenne. Sargent és Wallace számára azok az empirikus szabályszerűségek, amelyeket támogatói a mennyiségi elmélet alátámasztására hoznak fel, és amelyek alapot képeznek ahhoz, hogy a kormány a pénzügyi szektor szabályozásában szerepet kapjon, inkább a szabályozás következményeiként értelmezendőek. Ezért nem tekintik a kérdéses empirikus szabályszerűségeket olyanoknak, amelyek aláásnák a saját, mennyiségi elmélettel szembeni álláspontjukat.

Összefoglalva, a mennyiségi elmélet képviselői, mint pl. Friedman számára a piac sok problémát megold, feltéve, hogy a pénzügyi rendszernek rendesen gondját viseli valamilyen közösségi intézmény (arra nincs hely, hogy kitérjek rá, nézetei szerint mi számít ebben az esetben „rendes”-nek); a kollektivista kritikusok, mint pl. Joan Robinson számára a piac közel sem annyi problémát old meg, a pénzmennyiség alakulása pedig a gazdaságpolitikát illetően mellékes; a szabad banktevékenység szószólói, pl. Sargent és Wallace szerint pedig a kormány olyan problémákat okoz a pénzügyi szektorban, amelyekkel meg tudna birkózni a piac, ha magára lenne hagyva. Mikor egy divatos elmélet olyan pontosan az ideológiai szélsőségek között helyezkedik el, mint a mennyiségi, támadásnak lesz kitéve. Úgy vélem, hogy a pénz mennyiségi elmélete ezért volt mindig és mindenütt vitatott, ahogy az is, és valószínűleg az is marad.

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki